Tóth Gyula: A magyar krónikák és a kitalált középkor

  2007.08.15. 12:55

 
Amikor Heribert Illig kidolgozta „kitalált középkor” néven ismertté vált elméletét, elsősorban Európa nyugati felének történelméből merítette érveit. Hivatkozott a Karoling Birodalom korából fennmaradt hatalmas mennyiségű hamis okmányra, az aacheni palotakápolna saját korát több évszázaddal megelőző építészeti megoldásaira, XIII. Gergely pápa különös naptárreformjára, a korszakra jellemző feltűnő és érthetetlen régészeti lelethiányra.

Természetesen kitért a Bizánci Birodalom furcsaságaira is: említette az építkezések megszűnését, az írásbeliség visszaesését, a kérdéses kor eseményeinek meseszerűvé válását, az érthetetlen és indokolatlan krónikaátírási akciót. Érvei önmagukban is elég súlyosak és elgondolkodtatóak. Illig azonban egy dologra nem tért ki soha, arra egyetlen szóval sem utalt, sőt a jelek szerint nem is nagyon ismerte a problémát.  Ez pedig a magyar krónikás hagyomány! Mégpedig az a magyar krónikás hagyomány, amely olyan elementáris erővel támasztja alá feltevéseit, hogy könyvében kiemelt helyet, sőt, külön fejezetet érdemelt volna! Nem véletlen, hogy az utóbbi időben középkori krónikáink körül feltűnően nagy lett a csend! Miközben neves történelmi folyóirataink különszámokban próbálják „cáfolni” időszámításunk meghamisításának tényét, addig krónikáink ügyét még csak szóba se merik hozni!  

A magyar krónikák a honfoglalás datálásával kapcsolatban szemlátomást óriási zavarban vannak: Kálti Márk a Képes Krónikában két-három évszázaddal korábbi dátumot közöl annál, mint ami a ma érvényben lévő hivatalos kronológiából következik. Jó, - gondolhatnánk - nem kell a dolognak túl nagy jelentőséget tulajdonítani, biztos elírta vagy elszámolta. Igen ám, csakhogy ezzel a problémával nincs egyedül! Ugyanis Kézai Simon a krónikájában meghagyja ugyan a magyar honfoglalást a nyolcszázas évek végén, ám Attilát nem a négyszázas évek első felébe datálja, hanem három évszázaddal későbbre, azaz a hétszázas évekbe! Ezáltal Kálti Márk és Kézai Simon, így együtt, világossá teszik, hogy nem a matematikai tudásuk mondott csődöt, hanem egyugyanazon problémát, nevezetesen az illegálisan beiktatott három évszázad problémáját kívánják feloldani, mégpedig két ellentétes úton, két ellentétes módszerrel.

 

Történelmi amnézia?

A jelenleg érvényben lévő hivatalos kronológia szerint Attila a Krisztus utáni négyszázas évek első felében élt, míg a magyar honfoglalás a Krisztus utáni nyolcszázas évek legvégén, 895-ben következett be. A kettő közötti időbeli szakadék legalább 450 év, ami már valóban egy jelentősnek mondható időbeli távolság. A magyar krónikák Attila koráról mégis meglehetősen nagy terjedelemben és a lehető legapróbb részletezettséggel számolnak be. Ugyanez a krónikás hagyomány hasonló terjedelemben és hasonló részletezettséggel ismerteti a magyar honfoglalás korát is. Ezek után teljes joggal elvárhatnánk, hogy krónikásaink, miután részletesen ismertették e két történelmi időszakot, a kettő között húzódó, és körülbelül háromszáz évig tartó avar korszak eseményeit is megemlítsék! Ezzel szemben nem, hogy nem említik, hanem azt a szót, hogy „avar' le se írják! Hovatovább úgy datálják az eseményeket, hogy idő se marad semmiféle avar korszak számára, hiszen Attila halála és a magyar honfoglalás között mindössze ötgenerációnyi távolságot, és mindössze 104 évet vezetnek le! Kálti Márk és Kézai Simon teljesen azt a benyomást keltik, mintha az Attila kora és az Árpád kora közötti események tekintetében egyfajta történelmi amnéziában szenvednének! Háromszáz évet olyan pazar eleganciával lépnek át, mintha az a korszak valóban meg se történt volna! Kihagyna krónikásaink történelmi emlékezete? Hogyan lehetséges, hogy jobban emlékeznek az időben tőlük sokkal távolabb lévő hun korszakra, mint arra az avar korszakra, amely honfoglalásunkat közvetlenül megelőzte? Valljuk be: ez felettébb különös! Hiszen akárhol is éltek eleink az avar korszak háromszáz éve alatt, mindenképpen valahol a Kárpát medence közelében kellett lenniük! Első kézből való információik lehettek volna a Kárpát-medencei központú Avar Birodalomról!  Feltéve persze, hogy volt egyáltalán Avar Birodalom. Mert ha nem volt, akkor nem csoda, hogy krónikásaink is mélyen hallgatnak róla.  

De nem csak az Avar Birodalomról hallgatnak a magyar krónikák, hanem a Kazár Birodalomról is! Ez a hallgatás pedig azért különös, mert honfoglalásunkat megelőzően – a hivatalos verzió szerint – éppen ennek a Kazár Birodalomnak a kötelékébe tartoztunk mi is, mégpedig időben éppen Attila kora és Árpád kora között! Viszont nagyon úgy tűnik, hogy Kézai Simonnal és Kálti Márkkal ezt a tényt elfelejtették közölni, hiszen – akárcsak az avarok esetében – tudomást sem vesznek semmiféle Kazár Birodalomról!  

Talán mondanom sem kell, hogy a dicsőséges Karoling Birodalom, és annak feje, Európa atyja, a világtörténelem mozgatórugója, a világ megváltoztatója, két kontinens pátriárkája, Nagy Károly sem nyer említést krónikáinkban. Pedig ha másért nem is, talán a Kárpát-medence ellen vezetett avarirtó hadjáratai miatt igazán megérdemelte volna, hogy említés tétessék róla! No persze ennek előfeltételei vannak ám! … Mindenekelőtt nem árt valódi, létező történelmi személynek lenni!

 

 

 
Az idézett részeket kiemeltük (Képes Krónika 21 és 22.oldal. Országos Széchenyi Könyvtár)
 
Mennyi idő telt el Attila és Árpád között?

A régi magyar krónikák ötgenerációnyi távolságról tudnak Attila és Árpád ideje között:  

„... s ama fiú származását álom jövendölte meg, ezért nevezték Álmosnak, aki Előd, ez Ögyek, ez Ed, ez Csaba ez Etele, ... fia volt.' (Képes Krónika)  

A krónikáink Attila halála és a magyarok második bejövetele között mindössze 100 vagy 104 évnyi különbségről beszélnek:   

„Az Úr megtestesülésétől számított hatszázhetvenhetedik évben, száznégy esztendővel Attila magyar király halála után, III. Constantinus császár és Zakariás pápa idejében - miképpen meg van írva a rómaiak krónikájában - a magyarok másodízben jöttek ki Szittyaországból ...' (Képes Krónika)  

Néhány bekezdéssel lejjebb pedig:   

„Az Úr megtestesülése utáni hatszázhetvenhetedik évben, száz évvel Attila király halála után, a nép nyelvén magyarok vagy hunok, latinul pedig ungarusok, III. Constantinus császár és Zakariás pápa idejében ismét benyomultak Pannóniába.” (Képes Krónika)  

A magyar krónikák még olyan részletekről is beszámolnak, miszerint Edömén, Ednek a testvére, aki Csaba fia, tehát Attilának az unokája, még megérte a magyar honfoglalást, és házanépével együtt ő is visszatért Pannóniába! Hogyan volna mindez lehetséges, ha Attila halála és a magyar honfoglalás között nem 100 vagy 104, hanem 442 (!!!) esztendő telt volna el, amint az a hivatalos kronológiából következik?! Nyilvánvaló, hogy sehogy sem! A következtetés tehát kézenfekvő: Vagy a magyar krónikák állítanak valótlanságot, vagy meghamisították az időszámításunkat, mint ahogy azt Heribert Illig feltételezi!   

Mindenesetre a száznégy évről szóló tézist nem csak a Képes Krónika közlése támasztja alá, hanem Zakharov és Arendt szovjet régészek eredményei is. De lássuk, hogyan ír erről Götz László a „Keleten kél a Nap' című munkájában:   

„Az akkoriban felfedezett szaltovói műveltséget határozottan a lebédiai magyarok hagyatékának nevezik (mármint Zakharov és Arendt szovjet régészek). Megállapítják, hogy a szaltovói és az észak-kaukázusi, Kobán vidéki kardok a honfoglalás kori magyar fegyverekhez állnak a legközelebb. A szaltovói műveltség a 8. század végén jelent meg és a 9. század végén eltűnt - írják. Semmi esetre sem kazár kultúra, mert éppen a Kazár Birodalom centrumából hiányzik. Óriási félkörben veszi körül az alsó-volgai kazár központot: a középső Volgától a Don, Donyec felső folyásán és a Kubán vidékén át egészen a Kaukázus keleti feléig, a Kuma folyóig. ( ... ) A szaltovó-majácki műveltség pedig az egyetlen olyan régészeti kultúra Dél-Oroszországban, amelyről kimutatható, hogy területének mintegy felén a 9. század végével, vagyis pontosan a honfoglalással egyidejűleg, megszűnt az élet.' (Kiemelés tőlem)

Figyelemreméltó, hogy a szaltovó-majácki műveltség, amelyet szovjet régészek a honfoglalás előtti lebédiai magyarsághoz kötöttek éppen körülbelül száz évig virágzik (a VIII. század végétől a IX. század végéig), mielőtt a IX. század végén, azaz pontosan a magyar honfoglalással egyidőben „tragikus hirtelenséggel elnéptelenedne”! Bizony nehéz megállni, hogy ezen a ponton ne jusson eszünkbe az Attila halála, birodalmának széthullása és népeinek „Szkítiába” való visszahúzódása valamint a magyarok második bejövetele között a Képes Krónika által levezetett 100 – 104 évnyi távolság!

 

 

Nagy Sándor-féle dátum Kézai krónikájában?
Láttuk tehát, hogy Kálti Márk a magyar honfoglalást a Krisztus utáni 677-es évre rögzítette. Logikájából azonban levezethető egy másik honfoglalás-dátum is! Ha Attila halálának Képes Krónika szerinti dátumához, vagyis 445-höz hozzáadjuk azt a 104 évet, ami Attila halála és a magyarok második bejövetele között szerinte eltelt, akkor eredményként az 549-es dátumot kapjuk! (445 + 104 = 549) Kézai Simon 1272-ben írt krónikájában a magyar honfoglalást már jóval későbbre, a Krisztus utáni 872-es esztendőre rögzíti! Felmerül a kérdés: Van-e a kapcsolat a két dátum között? Nos, e két dátum tulajdonképpen egy és ugyanaz, csak az egyiket (549) a Krisztus születése óta eltelt években kell érteni, míg a másikat (872) a Nagy Sándor halála óta eltelt években! Nagy Sándor ugyanis Kr.e. 323-ban halt meg, s tudjuk, hogy a halála évétől útnak indult egy időszámítási rendszer. Ha valaki a középkor során következetesen a Nagy Sándor halála óta eltelt években gondolkodott, akkor pontosan 323 évvel nagyobb dátumokat használt, mint azok, akik már Krisztus születésétől számították az időt! Tehát:

445 - Ekkor halt meg Attila a Képes Krónika szerint.
104 - Ennyi év telt el Attila halála és a magyar honfoglalás között a Képes Krónika szerint.
323 - Ennyi év a különbség a Nagy Sándor halála utáni időszámítás és a keresztény időszámítás között.
872 (445 + 104 + 323) - Kézai szerint ekkor volt a magyar honfoglalás!!!

Könnyen elképzelhető tehát, hogy a középkorban szándékosan vagy véletlenül összetévesztették e két párhuzamosan futó időszámítási rendszert! Még tudták, hogy mi az éppen aktuális évszám, de hogy ezt Krisztus születésétől kell-e érteni, vagy Nagy Sándor halálától, az már nem volt világos! A kereszténység terjedésével általánossá vált a keresztény időszámítás, de úgy, hogy a régi Nagy Sándor-féle dátumok megmaradtak, csak a továbbiakban keresztény dátumokként értelmeződtek! Ezt a lehetőséget Illig is említette. Könyvének 422. oldalán, a „Sándortól Sándorig' c. fejezetben így ír:

„Gunnar Heinsohn a velem folytatott dialógusban azt a feltételezését ismertette, hogy a kitalált középkor eddig felvetett három évszázada azáltal került az időszámításba, hogy a „Nagy Sándorhoz' (Alexandrosz) viszonyított időpontokat egyszerűen Krisztusra értelmezve olvasták. (...) Emögött az a logika áll, hogy kegyességi okokból többé nem fogadták el a pogány Nagy Sándorra történő hivatkozást, amiért is a régi dátumokat egyszerűen „keresztény dátumoknak' olvasták. (...) Ebben az esetben a jobbik, nevezetesen a bizánci bürokrácia korrekt Sándor-dátumot ruházott volna a nyugatra, melyet ott aztán Krisztus-dátumra változtattak volna.'

Írja pedig mindezt Illig úgy, hogy közben sejtelme sincs arról, hogy nekünk magyaroknak van két középkori krónikánk, amelyek a honfoglalás datálásakor egzakt módon produkálják a Nagy Sándor halála utáni időszámítás és a Krisztus születése szerinti időszámítás közötti 323 év különbséget! Mint láttuk a magyar krónikák e tekintetben is kitűnően alátámasztják Illig felvetéseit!

Felmerül azonban a kérdés: Ha Kálti kijelenti, hogy Attila 445-ben halt meg, a honfoglalás pedig 104 évvel később következett be, akkor az 549-es dátum helyett miért a 677-es dátumot emlegeti? Nem ellentmondás ez? Nos igen, ez valóban ellentmondás! Az ellentmondás gyökere azonban éppen a naptárhamisítás logikájában rejlik! Illig ugyanis világosan kifejtette, hogy a három fiktív évszázad megléte az időszalagon nem azt jelenti, hogy semmi sem igaz, ami időben 614 és 911 közé esik! Sokkal inkább arról van szó, hogy a fiktív korszak peremterületeit előre és hátradatált eseményekkel, megtöbbszörözött és sorszámokkal ellátott uralkodókkal töltötték ki! Kálti tehát azért említi meg a 677-es évet is, mert nem csak arra figyel, hogy mikor halt meg Attila, és nem csak arra, hogy hány évvel később jöttek be a magyarok, hanem arra is, hogy abban az időben ki volt az éppen regnáló bizánci császár! Kálti tehát azért ír 549 helyett 677-et, mert III. Konstantin meghamisított uralkodási idejéhez akar szinkronizálni! Ahhoz a III. Konstantinhoz, akiből időközben gyártottak egy IV. egy V. egy VI. és egy VII. Konstantint is! A végső hivatalos verzió szerint 677-ben történetesen éppen egy IV-es sorszámmal ellátott Konstantin uralkodott! Kálti Márk tehát ellentmondásba keveredik saját magával, mert adatait szinkronizálni akarja a hamis nyugati krónikákkal! Szerencsére azonban korrekt módon közli a tiszta magyar forrásból származó dátumokat is.

Adva van tehát egy ilyen magyar krónikás hagyomány, amely ilyen megdöbbentő következetességgel produkálja éppen a kérdéses korban éppen azt a három évszázadnyi differenciát, amelyet Heribert Illig tisztán nyugat-európai források alapján is ki tudott mutatni, úgy, hogy közben a magyar krónikás hagyományt még csak nem is ismerte! Azt vegyük tehát észre, hogy ez két, egymástól teljesen különálló és független dolog, amelyek mégis maximálisan egybevágnak! A dolog egyik oldala a nyugat-európai oldal, amely önmagában is megáll, hiszen Illig éveken keresztül kizárólag nyugat-európai érvekkel támogatta elméletét. A dolog másik oldala pedig a magyar krónikás hagyomány, amely a nyugat-európai érvrendszertől teljesen független, ám mégis tökéletesen alátámasztja azt! Lehet-e, szabad-e egy ekkora egyezést teljes mértékben figyelmen kívül hagyni? Mindenesetre az Ige ezt mondja:

„Két vagy három tanú vallomása alapján megáll minden dolog.” (II. Korinthus 13.1)

 

 

Kettős mérce  
A nemzetközi tudományos világ mindeddig szentírásként kezelte az olyan nyugati krónikákat, mint például Einhardnak a Nagy Károly életéről írt munkája. Nyilvánvaló abszurditásai ellenére jóformán minden közlését, minden félmondatát készpénznek vették. Ugyanez a nemzetközi tudományos világ az, amelyik negligálja a teljes középkori magyar krónikásirodalmat, és történelemtudományi szempontból megbízhatatlannak bélyegzi! Vajon milyen alapon teszi ezt? Miért mérnek történelemtudósaink e tekintetben is kettős mércével? Mitől hiteltelenebb egy középkori magyar krónikás, mint egy nyugati szerző? A választ ismerjük: Időrendi okokból!!! A hivatalos akadémikus érvelés ugyanis úgy szól, hogy az a középkori magyar krónikásirodalom, amely Attila halála és a magyar honfoglalás között képes mindösszesen csak 104 évet levezetni, olyan nyilvánvaló ostobaságot állít, hogy nem is érdemes történelemtudományi szempontból komolyan venni, és közléseit hitelesnek elfogadni! Értjük ezt? Az Úr Jézus Krisztust is azért ítélték halálra, mert Kajafás kérdésére igazat állított magáról! A magyar krónikás hagyománnyal ugyanígy bánnak el: azért nem veszik komolyan a közléseit, azért tekintik történelemtudományi szempontból hiteltelennek, mert igazat állít! Mert veszi magának a bátorságot, és egyszerűen kihagyja, átlépi azt a fiktív időszakot, amelyet vélhetőleg csak utólag csempésztek be a történelembe! Az, hogy esetleg mégsem a magyar krónikák közléseivel van baj, hanem maga a kronológia az, ami nem stimmel, és az időszámítási rendszerünkbe csúszott be valami gubanc: tudósainkban mindeddig fel se merült!   

Ennek az egész képtelen helyzetnek van még egy olyan aspektusa, ami nagyon jól megvilágítja akadémiai történelemtudományunk fonák gondolkodásmódját. Ugyanis bármilyen hihetetlen, él egy nemzet Európa közepén, amely saját történelmét illetően jobban hisz ellenségének, a bizánci császárnak, mint saját középkori krónikásainak! Amit ugyanis mi a honfoglalásunk koráról és az azt közvetlenül megelőző időkről tudunk, azt zömmel VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár „De Administrando Imperio” (A Birodalom kormányzása) című művéből ismerjük! Tekintettel arra, hogy a magyarok hadat viseltek Bizánc ellen, és azt egy időre adófizetőjükké is tették, felmerül a kérdés: Vajon pártatlannak tekinthető-e a magyarokkal szemben az a bizánci császár, akinek eleink oly sok borsot törtek az orra alá? Nyilván nem! De mi ennek ellenére mégis készpénznek vesszük minden egyes szavát, miközben saját középkori krónikásainkat hiteltelennek tekintjük! VII. (Bíborbanszületett) Konstantin ebben az ominózus művében valóban mindent elkövet, hogy eleinket minél dicstelenebb színben tüntesse fel. Figyeljük csak:   

„És a magyarok hét hordából állottak, de ebben az időben nem volt uralkodójuk, sem bennszülött, sem idegen, de voltak közöttük bizonyos törzsfőnökök, akik között a vezető törzsfőnök a már előbb említett Lebediás volt... És a kagán, Kazária uralkodója a (magyarok) vitézsége és katonai segítsége miatt az első törzsfőnek, akit Lebediásnak hívtak, egy előkelő kazár hölgyet adott feleségül, hogy nemzzen vele gyermekeket; de Lebediásnak történetesen a kazár asszonytól nem született gyermeke. Miután egy kis idő elmúlt, a kagán, Kazária uralkodója, szólt a magyaroknak, hogy küldjék el hozzá az első törzsfőnöküket, így Lebediás, Kazária királya elé járulva, megkérdezte tőle, hogy miért hívatta. És a kagán így szólt hozzá: A következő okból küldöttünk érted: minthogy előkelő származású vagy és bölcs és vitéz és első a magyarok között, mi azt óhajtjuk, hogy a fajtád uralkodója légy és alá légy rendelve a mi törvényeinknek és rendeleteinknek.”   

Egyszóval Bíborbanszületett Konstantin szerint mi abban az időben a zsidó vallású kazár király hűséges alattvalói voltunk, ám ahhoz már nem volt elég sütnivalónk, hogy vezért válasszunk magunknak. A kazár király hívta fel a figyelmünket arra, hogy elkelne már nekünk is egy fejedelem. Ő kérte fel Lebédiást, hogy „hordáinkat” vezetgesse, és „fajtájának” uralkodója legyen. Mivel azonban Lebédiás szerény ember volt, ezt a megtisztelő felkérést áthárította Álmosra, illetőleg annak fiára, Árpádra.   

Árpád beiktatásának szertartása „a kazárok szokása és gyakorlata szerint történt, úgy, hogy pajzsukra emelték. De Árpád előtt a magyaroknak soha nem volt más uralkodójuk; ezért Magyarország uralkodóját mind a mai napig ebből a nemzetségből választják.'  (Kiemelés tőlem)

Ez volna tehát a dicsőséges Árpád-ház történetének kezdete VII. (Bíborbanszületett) Konstantin szerint. Hamisító-mesterünk természetesen nem mulasztja el kihangsúlyozni, hogy a magyaroknak Lebédiás előtt nem volt fejedelme! Teszi pedig mindezt egyértelműen attól a hátsó szándéktól vezéreltetve, hogy a magyarokat valami módon elszakítsa a hun Attilától, Isten ostorától, aki hatalmas seregeinek élén a Krisztus utáni V. században a Római Birodalmat is térdre tudta kényszeríteni! Ezzel szemben a középkori magyar krónikák sem Lebédiást, sem a kazár királyt, sem magát Kazáriát nem ismerik! Szólnak azonban Szkítiáról, a magyarokat rendre hunoknak vagy szkítáknak nevezik, Attiláról pedig, mint magyar királyról beszélnek! Mindehhez tegyük még hozzá Heribert Illig állítását is, aki szerint ennek a koraközépkori naptárhamisításnak az egyik szellemi szülőatyja éppen az a VII. (Bíborbanszületett) Konstantin volt, akinek a magyar történelemre vonatkozó közléseit kritika nélkül fogadta el a magyar történettudomány! Ehhez azt hiszem nem kell további kommentár!

 

 
III. Konstantin vagy VII. Konstantin?  
Illig beszámol a VII. századi és a X. századi bizánci állapotok közötti feltűnő hasonlóságokról is.   

„A császári birodalmat 600 körül katonailag meggyengíti az avarok előrenyomulása a Balkán-félszigeten.' - írja.   

Ne feledjük: 300 év korrekcióval élve az avar előrenyomulás időben egybecsúszik a magyar előrenyomulással! Mivel Bizáncnak a 900-as évek elején is szembesülnie kell egy erős északi ellenséggel, mégpedig a magyarokkal, erős a gyanú, hogy a teljes avar korszak nem egyéb, mint a magyar honfoglalás korának időben visszadatált duplikációja! Illig hivatkozik Manfred Zellerre, aki a sztyeppei népekről írt munkáiban rámutat: „e lovasnépek száma az I. évezredben megduplázódik, megtöltendő az üres évszázadokat!„ Az avar nép tehát, pusztán csak egy duplum! Nem más, mint a hun-magyarok melléknevéből kreált nemzet, melynek egyetlen célja: kitölteni az üres századokat! Az avarként tisztelt gazdag régészeti leletanyag akár Attila hunjainak régészeti hagyatéka is lehet!   

De térjünk vissza Bizáncba: 602-ben Phokas személyében egy ijesztő és tehetségtelen figura ül a bizánci trónon, aki csak császárgyilkosság után tud hatalomra kerülni. A perzsák királya II. Huszrau kihasználja a kedvező pillanatot és megtámadja Bizáncot, állítólag azért, hogy megbosszulja a halott császárt. 610-ben Herakleiosz megdönti ugyan Phokas terrorkormányzatát, de a perzsák feltartóztathatatlan előrenyomulása folytatódik: meghódítják Kelet-Anatóliát, Mezopotámiát, Szíriát, Palesztinát, Egyiptomot, és az észak-afrikai partok mentén elvonulnak egészen Tripoliszig. Jeruzsálem bevétele és a Szent Kereszt elhurcolása 614. május 22-én következik be, három hetes ostrom után. Érdekes megjegyezni, hogy Herakleiosznak van egy társuralkodója, a fia, akit 613-ban (két esztendősen) már megkoronáznak, de aki sokáig apja árnyékában él, valóságos döntéshozó hatalom nélkül. Majd amikor viszonylag későn valós hatalomhoz jut, hirtelen végez vele a sorvadás. Ez az illető pedig nem más, mint III. Konstantin. Mégpedig az a III. Konstantin, aki említve van a magyar Képes Krónikában is, éppen a magyar honfoglalás datálásával kapcsolatban:   

„... száznégy esztendővel Attila magyar király halála után, III. Constantinus császár és Zakariás pápa idejében - miképpen meg van írva a rómaiak krónikájában - a magyarok másodízben jöttek ki Szittyaországból…' (Kiemelés tőlem)

Fölöttébb különös, hogy a Képes Krónika szerzője a magyar honfoglalás idejének bizánci uralkodóját egy 600-as években élő császárban véli megtalálni!

Mint tudjuk, Illig tézise szerint 614-ben, tehát nem sokkal a Szent Kereszt elhurcolása után kezdődnek a fiktív évszázadok. 614-ben III. Konstantin már koronázott társcsászár, ámde még csak három esztendős. Az az időszak tehát, amikor III. Konstantin tényleges hatalomhoz jut, már a fantomkorszak idején történik. Ha Illig tétele igaz, akkor III. Konstantinnak valamilyen formában a X. században is fel kell bukkannia! És lám, csodák csodája, a X. században ismételten találkozunk egy Konstantinnal, igaz, ezúttal nem III.-kal, hanem VII.-kel! Mégpedig azzal a VII. Bíborbanszületett (Porfürogennétosz) Konstantinnal, aki minden valószínűség szerint a fiktív évszázadok egyik szülőatyja volt! Illig ezek után megvizsgálta VII. (Bíborbanszületett) Konstantin X. századi élettörténetét. A X. századi történet valahol ott veszi kezdetét, amikor Leo császár négy éven belül háromszor is megözvegyül, mire Zoé egy házasságon kívüli fiút szül neki. Leo, miután ezt a fiút egy évvel korábban társuralkodóvá koronáztatta, 912-ben meghalt. (Érdemes emlékeztetni rá, hogy Illig tétele szerint a történelem 911-ben kezdődik újra, tehát 912-ben, a házasságon kívüli fiú megkoronázásakor immár a valós történelem filmkockái peregnek!) Ez a fiú, csak egészen későn, a koronázása utáni 24. évben kap valódi hatalmat a kezébe, egészen addig mások intézték helyette a kormányzati ügyeket, ami az ifjú császárnak nyilvánvalóan csíphette a szemét. E tekintetben rendkívül hasonlított III. Konstantinra, aki szintén csak későn vehette kezébe az ügyek intézését, és akit szintén társuralkodóvá koronáztatott a császár-papa. Ezek után mit gondolnak, vajon ki volt a X. századi Leo császár házasságon kívül született fia? Bizony nem más, mint maga VII. (Bíborbanszületett) Konstantin! Feltűnő hasonlóság mutatkozik tehát a VII. századi III. Konstantin élete, és a X. századi VII. Konstantin élete között! Érdekes megjegyezni, hogy a Szent Kereszt perzsáktól való visszaszerzésének dicsőségét VII. (Bíborbanszületett) Konstantin nem véletlenségből testálta éppen Herakleioszra, hiszen ezáltal voltaképpen a saját (VII. századi) apját tisztelte meg, az ő emlékének adózott! Hiszen Herakleiosz azáltal, hogy apja volt a VII. századi III. Konstantinnak, egyben a X. századi VII. Konstantinnak is apja volt! Ráadásul Bíborbanszületett Konstantin úgy intézi a dolgokat, hogy a valós történelem kb. a saját megkoronázásától induljon újra!

De nem csak a két Konstantin személye mutat feltűnő hasonlóságokat, hanem a VII. századi és a X. századi Bizánc külpolitikai helyzete is! A VII. században, amint azt már megjegyeztem, észak felől az avar előrenyomulás szorongatta a birodalmat, délkelet felől pedig a perzsa hódítások szaporították a ráncokat a mindenkori „Konstantinok' homlokán. A X. században mintha ismételné magát a történelem: észak felől a magyarok zaklatják a Birodalom nyugalmát, délkelet felől pedig az arab előrenyomulás teszi ugyanezt! Ez az a pont, ahol az emberben elkezd motoszkálni valami balsejtelem: Nem lehetséges, hogy a VII. századi avarokban voltaképpen a X. századi magyarokat kell tisztelnünk? És nem lehetséges, hogy a X. századi arab expanzió voltaképpen ugyanaz, mint a VII. századi perzsa előrenyomulás? Ha Bizánc a VII. században a perzsákkal és az avarokkal volt kénytelen szembenézni, akkor a X. századra e népekből magyarok és arabok lesznek! Az arab-perzsa problémával kapcsolatban a következőket írja Illig:

„Világossá válik a művészettudomány azon rejtélye, hogy Spanyolországban miért található az arabnál jóval több perzsa-szír elem. (…) Már nem kell azon csodálkoznunk, hogy miként sikerülhetett a néhány oázisból származó kisszámú arabnak ilyen eredményesen megtámadnia Spanyolországtól az Indusig koruk valamennyi nagy birodalmát; ez a perzsa seregekről inkább feltételezhető.'

A perzsák hódításaik során Egyiptomban megismerték a Koránt, és vele az iszlámot is, így nyugat felé törve azt is vitték magukkal Spanyolországba. Ezen a ponton talán nem lesz hiábavaló, ha teszünk egy kis kitérőt, és alaposabban is megvizsgáljuk az iszlám születésének körülményeit, annál is inkább, mivel vizsgálódásunk során magyarázatot kapunk arra a kérdésre is, hogy miért épp 297 évet loptak be a történelmünkbe!

 

 

Mohamed futása

A Krisztus utáni IV. században a formálódóban lévő keresztény világegyház számára a legnagyobb kihívást a különböző eretnekmozgalmak jelentették. Közülük is a legnagyobb és a legfenyegetőbb az úgynevezett ariánus eretnekség volt. Megalapítója egy alexandriai keresztény pap, név szerint Arius, aki 256 táján született Líbiában, és 336-ban halt meg Konstantinápolyban. 318-ban kezdte hirdetni eretnek tanait, mely tanoknak legfontosabb eleme Jézus Krisztus istenségének a tagadása volt. A keresztény egyház számára ez a mozgalom igen nagy veszélyt jelentett, ugyanis az ariánus tanok rohamosan terjedni kezdtek! Az ostrogótok, vizigótok, lombardok, vandálok, burgundiaiak mind-mind az ariánus tanokat fogadták el, s e mozgalomnak számtalan követője akadt Antiochiában és Alexandriában is. Sürgősen tenni kellett tehát valamit, hogy ezt a folyamatot mielőbb megállítsák. A híres niceai zsinat összehívásának éppen az ariánus eretnekség elleni fellépés volt az apropója! Ezen a Kr.u. 325-ben megrendezett zsinaton kiátkozták Ariust, és kemény határozatokat hoztak az ariánus eretnekség ellen.


A négyszázas évek közepéig még hallunk ugyan az ariánizmusról, de a történet lecsengőben van, s a rákövetkező két-három évszázadban nem ismeretes olyan jelentős eretnekmozgalom, amely Jézus Krisztus istenségét kétségbe vonta volna. A 600-as évek elején azonban útnak indult egy másik jelentős vallási mozgalom, nevezetesen az iszlám, amely a zsidó és keresztény szent könyveket alapvetően elfogadta ugyan, ám Jézus Krisztus istenségét éppúgy tagadta, mint 300 évvel korábban az ariánusok! Tudjuk, hogy az iszlám voltaképpen akkor vette kezdetét, amikor Mohamed próféta az arábiai Mekka városából Medina városába menekült. Ez az esemény az úgynevezett Hidzsra, amely magyarul azt jelenti, hogy menekülés, vagy futás. A hagyományos történetírás szerint ez Kr.u. 622-ben történt, s ez a muzulmánok időszámításának a kezdete is egyben.

Uwe Topper a nemrég megjelent „A nagy naptárhamisítás” című könyvében egy merőben szokatlan feltételezést fogalmaz meg: Topper nem kevesebbet állít, mint azt, hogy az iszlám tulajdonképpen az ariánus eretnekség egyik oldalágának egyenes folytatása! E két mozgalom között eddig soha senki nem vont párhuzamot, ami a köztük tátongó 300 évnyi szakadék miatt teljesen érthető. Ha azonban a lényegesebb tanításokat vesszük górcső alá, akkor valóban feltűnő lesz az egyezés! Még feltűnőbb lesz az egyezés, ha a Hidzsra 622-es dátumából, azaz Mohamed Mekkából Medinába futásának évéből levonjuk azt a 297 esztendőt, amit Heribert Illig fiktívnek tekint! Ekkor ugyanis éppen 325-be, vagyis a niceai zsinat évébe jutunk vissza! Ez egy igen jelentős felismerés!

 

Az utóbbi hetekben a „Nagy Képes Világtörténet' olvasgatása közben feltűnt egy érdekes megállapítás. A könyv megjegyzi, hogy ez a bizonyos Hidzsra (menekülés) kifejezés nem igazán indokolt, talán az átvonulás vagy kivonulás kifejezés találóbb lett volna. Valami különös okból hagyományosan mégis a Hidzsra, vagyis a menekülés kifejezés vált általánossá. Nos, a dolog mindjárt érthetővé válik, ha a Hidzsra évét 622 helyett 297 évvel korábbra, azaz 325-re tesszük! Ha ugyanis bebizonyosodik, hogy Mohamed futása 325-ben, azaz a niceai zsinat évében történt, akkor rögvest magyarázatra talál, hogy miért kellett menekülőre fognia a dolgot! Hiszen éppen a 325-ös niceai zsinaton átkozták ki az ariánus eretnekséget, és éppen ekkor hoztak kemény határozatokat a Jézus istenségét elutasító mozgalmakkal szemben! 622-ben már valóban semmi sem indokolta volna a menekülést! 325-ben, a niceai zsinat kemény határozatai után annál inkább!

De vajon miért került a Hidzsra 325-ből éppen 297 évvel későbbre, azaz 622-re? Uwe Topper ebben a most megjelent könyvében beszámol arról kevésbé ismeretes időszámítási rendszerről is, mely Caesar naptárreformjára alapoz, s amelynek kezdőéve a Julián naptár bevezetése, azaz a Krisztus előtti 45-ös esztendő. Ez a julianusi (vagy provinciai) Aera (vagy röviden Era) mely elsősorban Spanyolországban volt használatban, de használata kiterjedt Nyugat-Franciaországra, Észak-Afrikára és a földközi-tengeri szigetekre is. Topper szerint az Era egy olyan időszámítási rendszer, amely az egyház hatalmi törekvéseit volt hivatva támogatni, s amelynek használatát olyan időpontban kezdték meg, amikor a Krisztus születése szerinti időszámítás elterjedtsége még nem volt általános. Az Era ismeretében könyebben megértjük, hogy miért éppen 297 évet iktattak be az időszámításunkba:

Az egyház ugyanis azért, hogy még jobban kifejezésre juttassa e Krisztus istenségét tagadó eretnekmozgalom iránti megvetését, és lehetőleg híveit is visszatartsa az efféle tévtanok követésétől, az iszlám születésének dátumát önhatalmúlag a 666-os esztendőre, vagyis az Antikrisztus számával datált évre rögzítette! De vajon melyik időszámítási rendszer szerint tette mindezt? Nos, aszerint az időszámítási rendszer szerint, amelyet az egyház akkortájt széles körben használt! Ez pedig éppen a julianusi Era volt! Később azonban - mint tudjuk - Krisztus születésétől kezdték számlálni az éveket, ezért a korábban a julianusi Era szerint megállapított dátumokat Krisztus születése szerinti dátumokra számolták át! Mivel a julianusi Era szerinti dátumokat értelemszerűen 44 év levonásával lehet Krisztus születésétől számított dátumokká konvertálni, ezért a Hidzsra korábban megállapított Era szerinti 666-os dátumából 44 év levonásával Krisztus szerinti 622 lett! A hivatalos történelemtudomány mind a mai napig 622-re teszi Mohamed futását! Kitoldották tehát a naptárt 297 évvel azért, hogy az ariánus eretnekségből kinövő iszlám kezdetét, vagyis a Hidzsrát, a juliánusi Era szerinti 666-os évre, vagyis az Antikrisztus évére rögzítsék!

A julianusi (vagy spanyol) Era azonban további felismerésekre is lehetőséget ad! Sokszor ugyanis azért nem lehet egzakt 297 év differenciát kimutatni az időszakadék két szélén lévő, de lényegileg összetartozó dátumok és események között, mert a két dátum közül az egyiket Era szerinti, míg a másikat Krisztus szerinti datálásban adták meg! Hadd mondjak erre mindjárt egy példát:

A híres Alexandriai Könyvár az ókori világ felbecsülhetetlen értékű gyűjteménye volt. Római források szerint 700.000 tekercset őriztek itt. Ez a könyvtár állítólag Kr.u. 642-ben, az arab hódítások során pusztult el, amikor Amr ibn el-Asz, Omár kalifa hadvezére meghódította Egyiptomot. Ekkor a hadvezér a kalifa utasítását kérte a könyvtár további sorsával kapcsolatosan. A kalifa válasza így hangzott: Ha a könyvek ugyanazt tartalmazzák, mint a Korán, akkor feleslegesek, ha nem, akkor veszélyesek, tehát mindenképpen tűzre kell vetni őket! Így aztán ezeket a felbecsülhetetlen értékű tekercseket nem éppen rendeltetésüknek megfelelően hasznosították: velük fűtötték fel a vizet a város közfürdőiben! Történt tehát mindez Kr.u. 642-ben.

Tudjuk azonban, hogy az Alexandriai Könyvtár történetében nem a 642-es volt az egyetlen szörnyű pusztulás! 389-ben ugyanis fanatikus (talán éppen ariánus) keresztények súlyosan megrongálták e felbecsülhetetlen értékű gyűjteményt! A Pallas Nagy Lexikona nagyon szűkszavúan fogalmaz:

„A Serapeion könyvtára a keresztény türelmetlenségnek esett áldozatul 389-ben.'

Van tehát két évünk, melyekben nagyon hasonló események történtek. E két év a 642-es és a 389-es. Mindkettőben elpusztul a híres Alexandriai Könyvtár. Nézzük meg, hogy mi a kapcsolat e két dátum között! Ha ezt a 389-es évet julianusi Era szerint értelmezzük, majd 44 év levonásával Krisztus szerinti dátumra konvertáljuk, akkor a 345-ös esztendőbe érkezünk. ( 389 - 44 = 345 ) Ez a 345-ös év a 642-es évtől éppen 297 év távolságra van! ( 345 + 297 = 642 ) Érdekes tehát megfigyelni, hogy azokból a fanatikus (talán éppen ariánus) keresztényekből, akik 389-ben pusztítják el az Alexandriai Könyvtárat 297 évvel később hogyan lesz iszlám hadsereg! Ez is jól mutatja, hogy az iszlám kezdetei voltaképpen egy keresztény eretnekmozgalomhoz, az ariánus eretnekséghez vezetnek vissza!

A „Képes Történelem' című ismeretterjesztő könyvsorozat „Európa születése' című kötetében, s annak is a kalifák koráról szóló fejezetében nagyon érdekes részletet találtam az iszlám rohamos terjedéséről:

„Damaszkuszt maga a város keresztény püspöke játszotta a moszlimok kezére. Üzenetet küldött az ostromlóknak, melyik kapun mászhatnak be éjszaka. Antiochia kapui viszont minden harc nélkül nyíltak meg. Az ottani pátriárka, Jób, csatlakozott az arab csapatokhoz, s az ostrom alá fogott más városok lakóit így biztatta, fennhangon kiáltva fel a falakra: „Jobb, ha meghódoltok, és megfizetitek a fejadót urunknak, mint ha megölnek vagy fogságba hurcolnak benneteket!' De maga Benjámin alexandriai pátriárka, „Egyiptom pápája' is a város vezetőinek élén üdvözölte ünnepélyesen a bevonuló arab csapatokat, ahelyett, hogy védekezésre biztatta volna híveit. Szívósabb ellenállás csak Kisázsia görög városaiban fogadta a hódítókat, de ott hamarosan el is akadt a messzi földeket elöntő áradat.'

Figyeljük csak meg: az előrenyomuló iszlám csapatok hol találkoztak a legcsekélyebb ellenállással? Nos, egyrészt Antiochiában, amelynek „kapui minden harc nélkül nyíltak meg', s ahol maga az ottani keresztény pátriárka, Jób biztatta a város lakóit a behódolásra! És persze Alexandriában, ahol Benjámin, az alexandriai keresztény pátriárka, „Egyiptom pápája' fogadta ünnepélyesen a mohamedán sereget! ... Nem jut erről eszünkbe semmi? Hol is töltött be korábban magas egyházi tisztséget Arius, az ariánus eretnekség megalapítója? Nos, éppen Alexandriában! Antiochia szintén az ariánizmus fészke volt! Olvassuk csak a Pallas Nagy Lexikonát:

„Az udvar által kegyelt ariánusok, kik a főszereplő nikomédiai Eusebiustól eusebiusiaknak is neveztettek, most mindenképen azon voltak, hogy az igazhitü püspököket székeiktől elmozdítván, helyükbe Árius-pártiakat tegyenek. Így történt, hogy 330-ban Eusthatiust, Antiochia jeles főpapját, püspöki székétől megfosztották. Rövid idő alatt több püspököt tettek le és helyükbe Árius-pártiakat léptettek. Ebből természetesen sok községben forrongások támadtak, de az ariánusok nem riadtak vissza elkezdett pályájok folytatásától.' (Kiemelés tőlem)

S hol is ütköztek szívósabb ellenállásba az arab csapatok? Hol is „akadt el a messzi földeket elöntő áradat'? Éppen Kisázsia görög városaiban, ahol az ariánus tanok sohasem tudtak mély gyökereket verni! Micsoda véletlen! S figyeljük csak meg, hogy e három említett városban, Damaszkuszban, Antiochiában és Alexandriában ki is volt az első, aki az iszlám csapatok előtt behódolt? Mindenütt a város keresztény pátriárkája! ... Normális körülmények között épp azt várnánk, hogy mindenütt a keresztény pátriárkák lesznek azok, akik végsőkig való ellenállásra biztatják a városok lakóit az idegen vallás képviselőivel szemben! De nem! Itt épp ők azok, akik a mielőbbi behódolást szorgalmazzák! Hogy lehet ez? Nos a válasz nagyon egyszerű: Ezek a városok az ariánus kereszténység fészkei voltak, ezek a pátriárkák pedig az ariánus tanokat követték! Az előrenyomuló „iszlám' csapatokban saját várva várt ariánus hittestvéreiket üdvözölték! Mindez arra enged következtetni, hogy a 300-as évek elején virágzó ariánus eretnekség és a 600-as évek elején meginduló iszlám között nincs 297 évnyi időbeli távolság, s e két mozgalomnak valójában nagyon is sok köze van egymáshoz!

 

 

A nagy hatalmú Miramammona szultán
Láttuk tehát, hogy Uwe Topper arra a provokatív következtetésekre jutott, hogy az iszlám már évszázadokkal korábban elindult, s már a Krisztus utáni IV. században is jelen volt! De Topper még tovább megy: szerinte az Ibériai félsziget arabok általi meghódítása is sokkal korábban következett be! Könyvének 138.-ik oldalán azt írja, hogy 711 helyett valószínűleg már 414-ben (!) megjelentek a muzulmánok Hispániában! Ezen a ponton tanulságos lehet beleolvasni nemzeti krónikáinkba is, hiszen mind a Képes Krónika, mind Kézai Simon krónikája beszámol egy fölöttébb érdekes eseményről. Idézem a Képes Krónikából:

„Kimenvén innen, (mármint Attila) levonult a Rhone mentén Catalaunumba, ahol is megosztotta seregét, és egyharmadát válogatott kapitányokkal a nagy hatalmú Miramammona szultán ellen küldte; ennek hallatára ez a hunok elől Sevilla városából átkelvén az úgynevezett sevillai tengerszoroson Marokkóba menekült.' (12.old.)   

A Képes Krónika egyik kiadása magyarázó jegyzetekkel egészíti ki az eredeti szöveget. Ennél a részletnél a következő megjegyzést tették:   

„Marokkó szerepeltetése teljesen értelmetlen kitalálás, hiszen ekkor még a mórok, illetőleg arabok nem juthattak el Európába.'   

Nos a hivatalos kronológia szerint valóban nem. Ha azonban Uwe Topper feltételezése igaznak bizonyul, és az Ibériai-félsziget arabok általi elfoglalása valóban 297 évvel korábban következett be, akkor könnyen megeshet, hogy a mórok Attila idején már javában Hispániában tanyáztak! A nyugati történelemhamisítás háromszáz évvel későbbre csúsztatta el az iszlám kezdetét, s ezzel együtt a spanyol félsziget arabok általi elfoglalását is, miközben Attilát meghagyta a Krisztus utáni 400-as években. Időrendi okokból eddig egyetlen komoly történész sem állíthatott olyat a nevetségessé válás veszélye nélkül, hogy a hun Attila állította volna meg a mórokat, noha erre mindkét középkori krónikánk (a Képes Krónika és Kézai Simon krónikája is) félreérthetetlen utalásokat tesz! A hispániai arab terjeszkedés tehát időben elszakadt Attila korától, s a nyugati krónikások ezt azonnal ki is használták! Kitaláltak egy újabb fiktív nyugati uralkodót, név szerint Martell Károlyt, s megírták, hogy ő állította meg az arabok előrenyomulását, miután a 733-as poitiers-i csatában fényes győzelmet aratott Abd-er Rahman seregei fölött! Ez a Martell Károly pedig nem más, mint annak a Nagy Károlynak a nagyapja, akiről éppen Illig elmélete kapcsán kezd kiderülni, hogy valójában sohasem létezett.

Topper új megállapításainak az ismeretében egy csapásra talpra áll a korábban feje tetejére állított időrend, s minden a helyére kerül! Kiderül, hogy középkori krónikáink e tekintetben is megbízhatónak bizonyulnak, s nem tévednek, amikor az arabok feltartóztatását Attila nyugat-európai hadjáratához kötik! Ha a poitiers-i ütközet 733-as dátumából levonunk 297 évet, akkor valóban a négyszázas évek első felébe, azaz éppen Attila korába kerülünk vissza! Topper felhívja a figyelmet többek között arra is, hogy a középkorban, amikor Jézus Krisztus születési évét megállapították, hét évnyi hibát vétettek. Eleinte ehhez a rosszul megállapított kezdőponthoz viszonyították az egyes eseményeket, s ennek megfelelően 7 év hibával rögzítették a hozzájuk tartozó dátumokat. Később azonban, amikor észrevették a tévedést, a korábban megállapított dátumokat 7 év hozzáadásával korrigálták. Mivel nem sikerült valamennyi korábban megállapított dátumot korrigálni, ezért a kérdéses korszakban vegyesen találunk már kijavított és még kijavítatlan évszámokat. Topper példaként említi a 318-as Nagy Szinódust, ami a 325-ös zsinattól éppen 7 év távolságban van:

„... talán a 318. év is kitalálás, amelyben a Nagy Szinódus állítólag elítélte Ariust. És vajon miért kellett őt kétszer kizárni az egyházból? Fatális módon a két szinódus között hét év telik el. Vajon az első szinódus volt-e az elsőnek datált, a második pedig a Jézus születési évének hét évvel való eltolása után kiszámított egyugyanazon esemény?'

Ha Martell Károly poitiers-i győzelmének 733-as dátumát is egy ilyen korrigálatlan dátumnak tekintjük, majd hét év hozzáadásával Jézus Krisztus újonnan megállapított születési évéhez igazítjuk, akkor eredményként a 740-es dátumot kapjuk. A hivatalos történelemtudomány szerint Attila nyugat-európai hadjáratára két évvel 453-ban bekövetkezett halála előtt, azaz 451-ben került sor. Ha azonban a Képes Krónika közlését fogadjuk el hitelesnek, miszerint Attila 445-ben halt meg, akkor a nyugat-európai hadjárat értelemszerűen a 443-as esztendőbe kerül! S lám: Martell Károly poitiers-i győzelmének hét évvel korrigált dátuma (740) és Attila nyugat-európai hadjáratának Képes Krónikából adódó dátuma (443) között éppen 297 év differencia van! Úgy tűnik tehát, hogy Martell Károlyt unokájával, Nagy Károllyal együtt egyszerűen törölnünk kell a történelemkönyvekből! (Talán nem véletlen, hogy mindkettőjüket Károlynak hívták! Úgy látszik Együgyű Károly „Carolus' feliratú pénzérméiből még futotta egy Martell Károlyra is!)

Kevéssel az után, hogy Attila seregének egyharmadát Miramammona szultán ellen küldte, Aëtius seregei támadást indítottak a hunok ellen. Kézai így számol be erről:   

„…népének harmad részét választott kapitányaival Miramammona marokkói szultán ellen küldé. Minek hallatára Mirama Sevilla városából a húnok elől, a sevillai tengerszoroson átkelvén, Marokkóba futott. E közben azonban Ethele királyt Aëtius nevezetű római patricius tiz nyugoti királylyal hirtelen megtámadta. S Ethele midőn rögtön támadást akartak intézni ellene, követei által fegyverszünetet kére tőlök, hogy népének nagy részével, melly távol volt, csatlakozzék: de azok nem állván rá, a két sereg közt Belvider mezején reggeltől éjjelig folyt a csata. Vala pedig a két sereg közt egy patak, olly kicsinyke, hogy ha valaki egy hajszálat vetett volna belé, a viz csendes folyása alig birta volna alább vinni; ez a csata beálltával állatok és emberek vérével olly séddé nőtt, hogy kocsist szekerestől s fegyvereseket sodrott el, és a seregben e séd által igen nagy pusztulás lőn. Ez a csata tehát, melly a húnok és nyugoti királyok közt az említett helyen történt, a mint a régiek beszélik, nagyobb volt a világ valamennyi csatájánál, mellyet egy helyen és egy napon vívtak. Melly ütközetben a góthok királya Aldarikh nyomorúltan elesik; kinek halálát a mint a többi királyok megtudják, futásnak erednek. E naptól fogva emelkedett osztán fel a húnok és Ethele király lelke, s félelem szállotta meg a föld kerekségét, és ennek hallatára több ország adófizetéssel szolgált nekiek.”   (Kiemelés tőlem)

A hivatalos történelemtudomány szerint Attilát Catalaunumnál jól elpáholták a nyugatiak. Ahhoz képest felettébb különös, hogy a leírás szerint Attila lelke éppen e csata után „emelkedett fel”, s a föld kerekségét éppen e csata után szállotta meg a hunoktól való félelem olyannyira, „ennek hallatára több ország adófizetéssel szolgált nekiek”! Hogy is van ez akkor? Ki is vesztette hát el a catalaunumi ütközetet? Mindenesetre Götz László a „Keleten kél a Nap” című munkájában a következőket írja:   

„Az állítólagos római győzelem Catalaunumnál minden valószínűség szerint hazugság. Vesztett háború után nem állhatott volna Attila a következő év tavaszán Itáliában, a birodalom szívében. De van közvetlen bizonyíték is erre: a csataleírás szöveganalízise megmutatta, hogy Jordanes majdnem szószerint Herodotost másolta le, mégpedig a salamisi csata leírását.'

 

 

A hazugságok netovábbja!

Amikor először vetettem fel, hogy a Kézai krónikájában közölt 872-es honfoglalás-dátum és a Képes Krónikából adódó 549-es honfoglalás-dátum között éppen 323 év különbség van, vagyis pontosan annyi, mint a keresztény időszámítás és az Alexandrosz halála utáni időszámítás között, akkor ilyen reakciókkal találtam magam szembe: „Ha már ennyire komolyan veszed a Képes Krónika adatait, akkor arra is választ kellene találnod, hogy miért ír Kálti olyan szamárságot, hogy Attila 124 évig élt!' Igaz! - gondoltam. Elég valószínűtlen, hogy egy százhúsz évnél is idősebb fejedelem vívta volna meg a catalaunumi ütközetet, aki ezután ráadásul még nősülésre is adta a fejét!

A másik érv, amit a Képes Krónika hitelessége ellen fel szoktak hozni Honorius császárral kapcsolatos. Kálti Márk tudniillik azt írja, hogy Honorius császár görög, azaz kelet-római császár volt! Ezen a ponton kezdenek el a nagyra becsült történész-elvtársak harsányan hahotázni, mondván: Honorius császár nem is kelet-római, hanem nyugat-római császár volt! Sőt, még a fiktív évszázadok jelenlétét elfogadó Dr. Klaus Weissgerber sem mulasztja el megjegyezni, amikor Kálti krónikájáról ír: „Honorius valójában nyugat-római császár volt és 395-től 423-ig uralkodott.' ... Hát igen! Ez valóban bődületes szarvashiba! Hogyan is tévedhetett ekkorát Kálti Márk? Hiszen ez megbocsáthatatlan hanyagság! Kálti ráadásul még cifrázza is: Szerinte Attila ennek a Honorius nevű görög (!) császárnak a lányát vette feleségül, s e frigyből született a székelyek legendás Csaba vezére! Honorius tehát nem más, mint Csaba anyai nagyapja, akihez az Attila halála után kitört hun belháborút követően Görögországba (!) menekült! De olvassuk magából a Képes Krónikából:

„Tehát a legyőzött Csaba és öccsei, Attila királynak vele szemben álló fiai, szám szerint hatvanan, a hagyomány szerint tizenötezer hunnal Csaba nagyatyjához, Honoriushoz menekültek. Ámbátor Honorius görög császár Görögországban akarta megtelepíteni, ő nem maradt, hanem visszatért Szittyaországba, ősei székébe, hogy ott maradjon. Csaba tizenhárom évig volt Honoriusnál Görögországban, a veszedelmes és nehéz utak miatt még egy esztendeig tartott szittya földre való visszatérése. (...) a székelyek azt tartották, hogy Csaba odaveszett Görögországban; ezért mondja máig a nép általában: „Akkor térj vissza, amikor Csaba Görögországból.' Csaba Attila törvényes fia volt, Honorius görög császár leányától; az ő fiait Edöménnek és Ednek hívták.'

Ezek után mindjárt kezdhetjük is magunkat szégyellni: ... műveletlen finnugor krónikásainktól csak ennyi telik. Mit is akarunk mi a 124 évig élő Attilánkkal meg Káltival, aki görög császárnak hiszi a nyugat-római császárt! De ez még mindig nem minden! Honorius ugyanis Kr.u. 423-ban már meghalt! Hogyan menekülhetett volna Csaba apjának, Attilának 453-ban bekövetkezett halála után (!) ahhoz a Honoriushoz, aki ekkor már harminc éve halott volt?! Ráadásul Kálti azt írja, hogy Attila halála I. Gelasius pápa idején történt! Annak az I. Gelasius pápának az idején, aki csak 492-ben (!!) lett pápa! ... Kész! ... Ez az utolsó csepp a pohárban! ... Aki ezek után komolyan veszi a magyar krónikák egyetlen szavát is, az kétség kívül egy délibábos dicsőséget kergető műkedvelő dilettáns, a szellemi alvilág díszpéldánya, aki csupán csak feltűnési viszketegségből vagy anyagi haszonszerzés céljából terjeszti hivatalostól eltérő torz őstörténeti téziseit! ... Na akkor innen üzenem a tudomány elefántcsonttornyában henyélő összes hivatásosnak: ideje lesz leszállni a magas lóról, ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy a krónikáink minden abszurditásának egyetlen oka a nyugatiak naptárhamisítása!

Látva Kálti krónikájának ezeket a látszólagos abszurditásait, megfogant bennem a gyanú, miszerint Attila nyugat-európai hadjárata, majd szerencsétlen halála valójában nem a négyszázas évek közepén történt, hanem ennél majdnem fél évszázaddal korábban, a négyszázas évek elején! Még pontosabban: a négyszázas évek első évtizedének végefelé, azaz éppen Honorius császár uralkodásának idején! Azonban Attila életének utolsó eseményeit, így például nyugat-európai hadjáratát is, későbbre csúsztatták el, egészen a négyszázas évek közepére! Fölmerül a kérdés: hogyan tudták ezt megtenni? Hogyan csúsztatták Attila életének utolsó szakaszát a négyszázas évek első évtizedének végéről a négyszázas évek közepére? Nos, az ilyen fél évszázados csúsztatások előidézésére a juliánuszi Era szerinti és a Krisztus szerinti dátumok között lévő 44 évnyi különbség a legkitűnőbb választás! De vajon alá lehet-e támasztani egy ilyen 44 éves többletet Attila uralkodási idejében? Nos igen! A Képes Krónikában a következőket olvassuk:

„Attila negyvennégy évig királykodott, öt esztendeig vezérkedett, százhuszonnégy évig élt.' (Kiemelés tőlem)

Igen erős a gyanúm, hogy Attila nem királykodott negyvennégy évig, s erre a megjegyzésre csak azért volt szükség, mert Attila életének első szakaszát még Krisztus szerint datálták, életének utolsó szakaszát pedig a juliánuszi Era szerint! E két időszámítási rendszer között - mint láttuk - éppen 44 év differencia van! Előállt tehát egy 44 évnyi üres szakasz, mely Káltinál jobb híján „királykodással' telik! Ezzel magyarázható Attila extrém magas életkora is, s ez szakította el időben Csaba görögországi útját Honorius császár uralkodási idejétől!

De vajon mi lehetett ennek a műveletnek az eredendő oka? Miért kellett Attila életének első szakaszát 44 év betoldással elszakítani életének befejező szakaszától? Nos, bármilyen hihetetlen: a tét Hispánia! Időre volt ugyanis szükség! Hogy mihez? A választ Uwe Toppernél találjuk meg, aki könyvének 198. oldalán ezt írja:

„Mert éppen ez volt a spanyol hamisítási akció célja: egy keresztény előtörténelem felépítése, amely megadja a jogot Ibéria ezen területeinek „visszahódítására'.'

Egyszóval fel akartak építeni egy arab hódításokat megelőző Hispániai keresztény előtörténetet, amely jogalapot teremtett a félsziget visszafoglalásához, s a mórok elleni küzdelemhez! Ehhez azonban valahogy be kellett vonultatni Hispániába a nyugati gótokat, lehetőleg azelőtt, mielőtt még megérkeztek volna az arabok! Na de hogyan lehet ezt megtenni, ha egyszer sohasem jártak nyugati gótok Hispániában? Nos nem sokat teketóriáztak: Ha nem voltak nyugati gótok Hispániában, hát akkor odahazudták őket!

Korábban már láttuk, hogy Martell Károly poitiers-i győzelmének hét évvel korrigált dátuma Attila nyugat-európai hadjáratának Képes Krónikából adódó dátumától éppen 297 évre van! Ahogy Attilából megalkották Martell Károlyt, pontosan úgy alkották meg a Hispániába bevonuló nyugati gótokat is! De kikből? Nos Attila hunjaiból! Azokból a hunokból, akiket Miramammona szultán ellen küldött Hispániába! Tudjuk, hogy ezek a hunok lekésték a catalaunumi ütköztet, s Attilától való féltükben sohasem tértek vissza Pannóniába! Ott maradtak Spanyolhonban, annak az országnak a lakosaivá lettek. Olvassuk csak Kézai Simont:

„A húnok spanyolországi hadjáratáról.

A sereg harmadik csapata pedig, melly Miramammona ellen volt rendelve, a késedelem miatt a csatában nem vehetvén részt, Ethele haláláig a katalaunok közt maradt s végre Katalaunia lakosaivá lett. Mert csupán a húnok, az idegen nemzeteken kívül, háromszázharminczezeren és harminczketten voltak. Ezen húnok közzűl többen voltak a seregben kapitányokká téve, kiket a húnok nyelvén spán-oknak hívnak vala s kiknek nevéről nevezték később egész Ispániá-t, holott előbb katalaunoknak hívták őket.'

Láthatjuk tehát, hogy itt nem egy csekély számú haderőről van szó! Háromszázharmincezer hispániai hun letelepedő az bizony már egy komplett honfoglalással egyenértékű! Itt van tehát ez a nagyszámú Hispániában rekedt és ott megtelepedett hun. Belőlük kéne valahogy gótokat gyártani! Hogy hogyan? ... Tessenek jó erősen megfogódzkodni! A hivatalos történelemtudomány szerint Honorius nem kelet-római, hanem nyugat-római császár volt, akinek az idején Galliában feltűnt egy trónbitorló, név szerint Constantinus. Kitört tehát a belháború Honorius és Constantinus között. Olvassuk csak az eseményeket Nagy Képes Világtörténetből:

„De már ekkor Sarus, a gót származású tábornok rendeletet kapott, hogy a lázadót verje le s fejét hozza Honorius lába elé. (...) De Constantinus nem ijedt meg; a frank Edobichra és a brit Gerontiusra bízván a vezérletet, ezek addig serénykedtek, míg Sarust kiszorították Galliából. Ekkor arra gondolt, hogy Spanyolországot is hatalmába keríti. (...) Constantinus a főparancsnokságot Constans fiára ruházta, ki előbb szerzetes volt, s a honoriánok ezredeit - így neveztek Honorius tiszteletére némely barbár csapatokat, melyek katonai fegyelem alatt voltak - rá bízta, ennek sikerült magát keresztülvágnia. (...) A tartomány most a honoriánok őrizetére bízatott s ezek siettek rablásvágyukat kielégíteni. Nem törődtek a szorosok őrizetével, és a barbárok 409. őszén Spanyolországba törtek és a tartományt elárasztották.' (Kiemelés tőlem)

Figyeljük csak meg: 409-ben járunk, amikor a Honorius tiszteletére HONORIÁNOK-nak (!!!) nevezett „barbár' (vélhetőleg gót?!) csapatok betörnek Hispániába, és elárasztják a tartományt! Era szerinti 44 év korrekcióval élve ez az esemény majdnem (mindössze két év különbséggel) egybeesik Attila nyugat-európai hadjáratával, amikor a Miramammona ellen Hispániába küldött HUNOK a tartományban rekednek! S ki törődik már olyan apró ellentmondásokkal, hogy ezek a honoriánok meghazudtolva nevüket éppenséggel Constantinus oldalán, Honorius császár ellen (!) harcolnak! De - kérdezem én - mi van akkor, ha ezek a honoriánusok nem is Honoriusról kapták a nevüket? Mi van, ha ezek valójában hunok? Esetleg HUNOR népe, azaz HUNORIÁNUSOK!

Korábban már láttuk, hogy Martell Károly arabok fölött aratott 732-733-as győzelme voltaképpen Attila nyugat-európai hadjáratával analóg, azt ismétli, annak megmásított és nyugatiak által kisajátított duplikációja! Láttuk, hogy ha a poitiers-i csata hét évvel korrigált dátumából levonjuk az Illig által fiktívnek tekintett 297 esztendőt, akkor éppen 443-ba, vagyis Attila nyugat-európai hadjáratának Képes Krónikából adódó évébe érkezünk! Ha azonban a poitiers-i csata korrigálatlan dátumából vonunk le ezúttal nem 297 évet, hanem a Nagy Sándor-féle korrekciónak megfelelő 323 évet, akkor a Krisztus utáni 409-es esztendőbe érkezünk! (732 - 323 = 409) S mit ad Isten: a Honoriusról elnevezett „honoriánok' éppen ennek a 409-es évnek az őszén özönlenek be Spanyolországba!

Feltételezhető, hogy a Hispániában letelepedő háromszázharmincezer hun még sokáig emlékezett arra, hogy ők valójában hunok, Nimród fiának, Hunornak a leszármazottjai. Ezért aztán valahogy, szépen finoman és óvatosan meg kellett magyarázni nekik, hogy rosszul emlékeznek! Ördögi rafinériával le kellett kommunikálni feléjük, hogy ők valójában nem is Hunor leszármazottjai, hanem Honorius császárról „honoriánoknak' elnevezett gótok! Értjük már miért kellett Honorius görög császárból nyugat-római császárt csinálni? Hát ezért! Nagyon nehezen lehetett volna megmagyarázni, hogy egy kelet-római császárról miért neveznek el egy olyan sereget, amely a távoli nyugaton, a Pireneusokban harcol! Egy nyugat-római császárról ez már sokkal inkább elhihető! Honoriusból tehát nyugati császár lett, a tét pedig Hispánia arab hódítások előtti gót történelmének megteremtése! Az a tény azonban, hogy Honorius mellett megjelenik egy még nálánál is nyugatabbi császár, nevezetesen Constantinus, mint Hispánia, Gallia és Britannia ura, azt jelzi, hogy azért mégsem lehetett teljesen eltussolni, hogy Honorius valójában keleten uralkodott!

Igen ám, de mi lesz akkor, ha ezek a Hispániai hunok egyszer majd elkezdik fürkészni a történelmüket, és rájönnek, hogy Attila nyugat-európai hadjárata éppen abban az évben volt, amikor ők átkeltek a Pireneusokon, s birtokba vették jelenlegi hazájukat? Akkor már nem fogják többé elhinni, hogy ők Honoriusról kapták a nevüket! Tenni kell tehát valamit! Például Attila nyugati hadjáratát időben el kell mozdítani a 409-es évről és a juliánuszi Era szerinti datálást alkalmazva a négyszázas évek közepére kell tolni! Ezért kerül Kálti krónikájába Attila 44 évi „királykodása', ezért nyúlik meg Attila életének időtartama 124 évre, s ezért szakad el időben Csaba menekülésének ideje Honorius uralkodásának korától! Azt pedig, hogy Attila hadsereget küldött volna az arabok ellen egyszerűen le kell tagadni! De mégjobb ötlet az iszlám indulását elcsúsztatni időben 297 évvel, s az Attila hunjai által kiűzött arabokról pedig megírni, hogy velük valójában Martell Károly nézett farkasszemet!

Láthatjuk tehát, hogy egyugyanazon eseményből, ha azt különféle időszámítási rendszerek szerint datáljuk, hogyan lehet akár három különböző eseményt gyártani! Attila nyugati hadjáratának Krisztus szerinti éve 409. De a juliánuszi Era szerinti korrekció már a négyszázas évek közepére tolja, míg Nagy Sándor-féle datálással 732-re kerül! Így lesznek aztán 409-ben honoriánusok, 451-ben hunok, 732-ben pedig Martell Károly frankjai!

Figyeljük csak meg, hogy a fentiek ismeretében hogyan kapnak új értelmet krónikáink egyéb „badarságai' is: Ha Attila halála valóban nem a négyszázas évek közepén következett be, hanem 410 körül, és Csaba is ekkor menekül Görögországba anyai nagyapjához, Honoriushoz, akkor érthetővé válik, a Képes Krónika másik közlése is:


S vajon miért épp tizenhárom évig időzött Csaba Görögországban? Nem akarjuk kitalálni? ... Nos azért, mert Honorius éppen tizenhárom évvel később, azaz 423-ban hal meg! Csaba tehát csak anyai nagyapjának, Honoriusnak 423-ban bekövetkezett halála után indult vissza hun népéhez Szkítiába! Épp miután császári pártfogója meghalt! Láthatjuk, hogy milyen szép rendben fejlődnek fel egymás mellé az eddig érthetetlen és kusza adatok! Ehhez azonban szükség volt a koraközépkori naptárhamisítás tényének ismeretére is!