IV. JÉZUS ÉS A MAGYAR ŐSVALLÁS

Jézus vallását összehasonlítva a magyar ősvallás eddig megismert részleteivel, nem különbözőségre, hanem hasonlóságokra és egyezésekre találhatunk. Jézus egész szemléletmódja feltűnően idegen a júdaizmustól. A legkedvesebb tanítványa, János apostol evangéliumából éppúgy kiderül ez, mint ahogy a Jelenések könyvében is az ősi magyar hit elemeire bukkanhatunk. A magyarok ősvallása gyakorlatilag őskeresztény volt, hiszen az őskereszténység a gnoszticizmussal mutatja a legközelebbi szellemi rokonságot, a gnosztikus irányzatok és általában a dualisztikus vallások forrásául pedig a magyaroknak és rokon népeiknek a legrégibb világteremtési mítoszai szolgáltak. A magyar ősvallást a legtöbb szál a régi egyiptomi, kánaáni és iráni vallásokhoz fűzi. Tehát az igazi (jézusi) kereszténységet semmiképpen sem lehet kijátszani a magyar hagyomány ellen, mert nemhogy idegen lenne tőle, hanem minden jel szerint a kettő azonos eredetű.

1. A Szűztől való születés. A Megváltó szűztől való születésének hagyománya a mi Turul-mondánknak is az alapja: Álmos, az első ember Ádám megfelelője, (ugyanis rokonnyelveink szerint az Ádám név álom jelentésű - lásd: sumér adama = álom, chanti adem, odam = álom, mordvin udomsz = ua. stb.). Istentől fogant, mert az Emesére rászálló Turul Isten képviselője a magyar őshit szerint. (1)

Több kopt-keresztény domborművet is találtak Egyiptomban, amelyeken sólyom termékenyíti meg a fekvő nőalakot.

A keresztény teológia szerint Ádám Krisztus előképe volt, Krisztus a fordított, az utolsó Ádám. Ráadásul a Szűzanya kultusza a magyaroktól terjedhetett el: a Susanna névnek az elemei csak a magyar nyelvből értelmezhetők, az európai nyelvekben ismeretlenek.

2. A Boldogasszony (vagy Bódoganya) tisztelete a magyaroknál rendkívül régi, egészen a sumér Baba, Bawu istennőig lehet visszavezetni.(2)

A csángó-székelyek Babba Máriája is ezzel az ősi Istenanyával azonos. E magyar Istenanya jelent meg a Jelenések Napbaöltözött Asszonyában is (12,1): "Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, öltözete a nap, lába alatt a hold, fején tizenkét csillagból korona." Nagyboldogasszonyunk ünnepe augusztus 15-én, az Oroszlán jegyében van, és az Oroszlán a Nap "otthona". A Napbaöltözött asszony a fényhozó égi királynő, aki a Holdon, a sötétség planétáján tapos, tehát ő a Hajnal, aki megszüli a Fényt és legyőzi a sötétséget. (Őt a manysik Kaltes néven tisztelték.)

3. A kereszt jelkép. A keresztút a magyar hitvilágban az a hely, ahonnan a túlvilág szférái megközelíthetőek, ahol az ég és az alvilág bejáratai vannak. A keresztúton oszlop áll, amely a világ közepét is jelképezi. Krisztus keresztje is a földi lét meghaladását, a nem evilágival való kapcsolatot, az Isten országába való felemelkedést jeleníti meg, akárcsak az ősmeséinkben az égig érő fa, amely a hős (a táltos) mennyekbe jutását segíti.

4. A vérszerződés és az utolsó vacsora. Jézus az utolsó vacsorán ezt mondta, amikor átnyújtotta a borral telt kelyhet a tanítványainak: "Ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak." (Márk 14,24.) Ez lényegében a magyar-szkíta vérszerződés leírása. A vér szó a régi magyar nyelvben önmagában is jelölt bort, különösen vörösbort.

3 Egyiptomban a pap egy mágikus papirusz szerint a következő ünnepélyes formulát mondta: "Bor vagy és nem vagy bor, hanem Osiris szívének a vére."(4) A bor és a vér mitológiai azonosításának egyik legkorábbi megjelenése az óhettita esküszertartásokban fedezhető fel. (5) Jézus másik kijelentése az utolsó vacsorán a kenyérre vonatkozott: "Vegyétek és egyétek, ez az én testem" (Máté 26,26). Míg a bor a férfi, a kenyér a nő jelképe. A magyar új kenyér ünnepe nagyjából egybeesik az augusztusi Nagyboldogasszony-ünneppel, ahogy a suméroknál is az Istenanya (Baba) legfőbb ünnepéig evett a nép először az új kenyérből. De az Oltáriszentségnek ez a része is utal az egyiptomi Ozirisz-kultuszra. Oziriszt ugyanis úgy ábrázolták, hogy (holt)testéből gabona nő, azaz élet támad (l7.kép).

A magyar nyelvben éppúgy, mint a finnben és az óegyiptomiban az élet szó gabonát is jelentett, azaz kenyeret. A krisztusi Úrvacsora lényege a vértelen, a növényi áldozat általi megtisztulás és a Kettőt Eggyé tevő, az embert Istenhez emelő, Jézussal azonosító szertartás.

5. Jézus harmadnapra való feltámadásához hasonló hagyományt is találunk a magyar néphitben: a táltos úgynevezett huzamos alvása, más kifejezéssel "elrejtezése" is három napig tart. Ez a hit a szomszédos népek körében ismeretlen, tehát magyar etnikai sajátossága

6. Az égig érő fa a magyar és a mezopotámiai hitvilágnak és művészetnek egyik legfontosabb, központi jelképe. Ugyancsak fontos eleme a magyar, a finnugor és a sumér mitológiának az élet vize is. A Jelenésekben nemcsak az élet vizének tiszta folyója, hanem tizenkét gyümölcsöt termő életfa is szerepel. Jézus pedig azt mondta a szamárfai asszonynak Jákob kútjánál: "aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne." (Ján ev,4,14)

7. A János Jelenéseiben feltűnő eljövendő Krisztus mintha a magyar ősmesék világából (lásd például a Fehér ló fia) lépne elénk: "Ezután láttam a megnyílt eget: Íme, fehér ló tűnt fel! Aki rajta ült, azt úgy hívják: Hűséges és Igaz, mert igazságosan ítél és visel hadat." (19, 11-12) A fehérló-mondáink is idetartoznak, perzsa és szkíta párhuzamaikkal együtt, és a manysi mitológiában a Nap-isten jár fehér lovon (a Világügyelő Férfi). A Kir II. 23,11-ben említett "napnak szentelt lovak" is fehér színűek kellett legyenek, mivel a Napnak és az égnek szentelt állatok színe mindig fehér. Persze Józija (Jósiás) júdai király eltávolította e lovakat mint a Júdának idegen izraeli vallás jelképeit.

8. A Jelenések könyvében így köszöntik Istent: "Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt, aki van, és aki eljő!" ( Ján. Jel. 4,8.) Ugyancsak háromszor szólították meg az örökkévalóság urát a mi őseink is: Anonymus leírása szerint áldozáskor így kiáltottak: "Isten, Isten, Isten!".

9. János a Jelenések 20. fejezetében ír egy nagy fehér trónról, amiről rögtön eszünkbe juthat a két ősi magyar főváros (Székes)Fehérvár és (Gyula)Fehérvár neve, és az, hogy a fehér a magyar régiségben szent szín volt és a legmagasabb rangra utalt.

10. A Jelenésekben szereplő egyik angyal, aki János látomásában megjelent, azonosnak tűnik az egyik legarchaikusabb szövegű regös énekünkben szereplő Csodaszarvassal. Íme a két szöveg: "... hatalmas angyalt láttam alászállani az égből, felhőbe öltözve, szivárványkoszorúval a fején. Arca olyan volt, mint a nap, lábai pedig, mint a tűzoszlopok... Jobb lábával a tengerre, a ballal pedig a szárazföldre lépett."(10,1-3.) És a haraszti (kórógyi) regösének egy részlete (a regösének székely-palóc eredetű!):

"Napot láttam én fennkelni,

Hódfikát láttam én lemenni,

A kettő közt szarvast láttam,

Egyik szarva a Napba vót,

Másik meg a Hódfikába,

Egyik lába az erdőbe,

A másik meg a tengörbe,

Jobb ódalán nagy szén égött,

Bal ódalán köd setétlött. " (8)

11. Jézus előszeretettel tartotta beszédeit magaslatokon, az úgynevezett "színeváltozása" is egy hegyen történt - és ez aligha volt véletlen. A kánaáni őslakosság és az izraeli nép is hegyormokon, halmokon tartotta istentiszteleteit: ezt gyakran kárhoztatták a zsidó Jahve-kultusz képviselői. (Héberül e magaslatokat bámának nevezték [többes száma: bámót] - talán e név őrződött meg bámul, bámész szavainkban.)

Élt, Izrael és Jézus Istenét "Magasságos Hegy"-nek is nevezték, tehát Él kapcsolatos az úgynevezett "kozmikus hegy"-gyel. (9)

De Él, mint a menny Istene, legjobban a hegyormokon volt megközelíthető a hívei számára. A legutóbbi magyar honvisszafoglaláskor Anonymus krónikája szerint három vezérünk lóáldozatot mutatott be egy magas hegy tetején. (10)

12. A Jelenésekben gyakran szerepel a 7-es szám, amely a magyar hagyományban is rendkívüli fontossággal bír. Így a 17,3-ban leírt skarlátvörös fenevad is hétfejű, mint a magyar ősmesék sárkánya. A skarlátvörös szín a gonosz szimbóluma a meséinkben is, ahol az álhős mindig a vörös vitéz (a Szent László-falképeken is vörös a lova a király ellenfelének.)

13. A Bárány mint Vőlegény, vagyis a Jelenések- beli Krisztus azonosítható a székely népköltészet legszebb gyöngyszemének, a Júlia szép leány-balladának a fodor fejér bárányával, mert e csodálatos ősi ballada az úgynevezett szent nász (= hierosz gamosz) emléke: a mennyei Király- Főpap (az Atya képviselője) és a Szűz égi egybekeléséről szól.

14. Az égi könyvek. A Jelenésekben szó van mennyei számadási könyvekről: "Könyveket nyitottak ki. Kinyitottak egy másik könyvet is, az élet könyvét. A halottak fölött ítélkeztek, ahogy a könyvekben fel volt jegyezve, a tetteik szerint." (20,12) A magyar hagyományban ez ugyan nem maradt meg, de a manysiknál igen. Vértes Edit írja: "A vogulok, osztjákok és jurákok felfogása megegyezik abban, hogy az égi atya mindenkinek születésekor meghatározza a sorsát; egy nála őrzött aranykönyvben van feljegyezve, hogy milyen hosszú lesz az újszülött élete, egészséges, szerencsés lesz-e." (11)

15. Jézus és a szarvas. Jézus Galileának ama részéről származott, amelyhez egészen közel esett az egykori izraeli Naftali törzs területe. E törzs jelképe a szarvastehén volt. Nemcsak az izraeli fekete magyarok vezérállata volt a szarvas (az egyiptomi aranybika alakjában), hanem Krisztus jelképe is lett. Bálint Sándor szerint "Krisztusnak szarvasként való ábrázolása az őskeresztény ikonográfiában és költői szimbolikában sűrűn előfordul." (12) Így szerepel annak a Placidusnak (Eustachius) a legendájában, aki Traianus császár katonatisztje volt (megh. Kr. u. 118-ban). "Egy ízben szarvasvadászaton vett részt, egy óriási fehér szarvas maga után csalogatta, majd egy kősziklatetőn megállapodott és üldözője felé fordult. Placidus az agancsai közt fényes feszületet pillantott meg és szózatot hallott." (13) Az élmény hatására magába szállt, majd megkeresztelkedett. Emiatt élve megsütötték egy rézbikában. Kérdés, honnan származott Placidus, ki volt a legenda írója és hol látta a csodás szarvast. Traianus közel két évtizedes uralma alatt meghódította a dák-székely (daha-szkíta) Erdélyt. Placidus mint katonatiszt részt kellett vegyen ebben. Tehát lehet, hogy e mitikus szarvasvadászat éppen Erdélyben vagy Pannóniában történt.

16. János evangéliumában olvasható a következő részlet: "nem törék meg az ő lábszárait"(19,33), hogy "beteljesedjék az írás: Az ő csontja meg ne törettessék" (19,36). A manysi mitológia megvilágíthatja ennek az értelmét: Sesztalov manysi regéket feldolgozó könyvében írta: "A csontokat Öreganyó összeszedte, kivitte a ház elé. Ott egy tó, benne az élet vize. Beleszórta a csontokat a vízbe. A csontok ott életre keltek... Csak nem szabad eltörni a csontokat. Így lesz örökkön élő a világ." (14) László Gyula a régi magyar halotti áldozatokkal kapcsolatban ír arról, hogy a magyar (és altáji) hit szerint csak az ép csontú áldozati állatokat tudja a halott a túlvilágon használni. (15)

17. A tűzkeresztség. Keresztelő Szent János jövendölése ("Az, aki utánam jő, tűzzel keresztel majd") valamilyen összefüggésben lehet a zarathustrai vallás "utolsó tűzvészével" és általában az iráni tűzkultusszal. Keresztelő János folyóban (a Jordánban) keresztelt bemerítéssel, ami régi matriarchális szabir törzsünk legfőbb beavatási rítusa lehetett. Jézus viszont tűzzel keresztelt: "Azért jöttem, hogy tüzet hozzak a földre" (Luk 12,49.). Jézus neve (Iszá, Icai stb.) ami a mi izzás, izzó szavainkkal lehet kapcsolatos, szintén megerősíti, hogy ő az isteni tűzzel egylényegű. Ez is alátámasztja, hogy Jézus a Nap- és tűztiszteletű Manasse- Makhir törzsből származott, amely patriarchális volt és egyiptomi eredetű. Fontos tény ezzel összefüggésben, hogy a Kincsesbarlang című szír legendárium Nimródot (azaz a Hunor- Magor ikerpár atyját) tartja az első tűzimádónak. A médiai Mág, azaz Mágus törzs (görög: magom a nimródi fekete magyarok egyik ős-törzse volt, az iráni tűz-szertartások végzője (v ö.: máglya szavunkkal.).

Mózes V könyvében szerepel a következő tiltás: "Ne akadjon közted senki, aki fiát vagy lányát arra készteti, hogy a tűzön menjen át." (18, 10.) E szövegrészben tehát tűzön való átmenésről van szó, nem pedig tűzbedobásról, vagy tűzben elégetésről. Aligha véletlen, hogy a szokást az az egyiptomi-izraeli nevű Manasse júdai király újította fel, akiről ezt írja a Biblia: "És átvívé a fiát a tűzön." (Kir II. 21;6) Manasse fiát Ámonnak hívták, ami szintén egyiptomi név

A nyári napforduló tűzgyújtással való megünneplése a legrégibb adatok szerint Egyiptomban és a Földközi-tenger keleti partján fekvő országokban volt elterjedve eredetileg. Eme ősi egyiptomi-kánaáni szokás, a gyermekek tűzön való átvivése óvó- tisztító céllal, úgy tűnik, elsősorban a székelyekkel rokon palócoknál maradt meg (A XVI- XVII. századi említései hazánk északi- északnyugati részéből származnak.). Az Ipoly mentén pl. a fiatalok a szőlőhegyre vonultak, s ott a meggyújtott zsúpkévéket felülről lefelé átugrálták. Palócföldön máshol is hegy tetején gyújtottak tüzet gallyakból. Áldozatul almát, illatos növényeket, virágokat dobtak a tűzbe, amelyet mindig fiatalok (leányok, legények, gyerekek) ugrottak keresztül. Céljuk az volt, hogy "a betegség elmenjen", tisztító hatásúnak tartották (ezt a nyelvünk is mutatja: a tiszta szavunk a tűzből származik!). A vízzel való keresztelésnek ugyanígy a megtisztulás volt az egyik célja. Jézus ún. "színeváltozása", amely egy hegyen történt, alighanem a tanítványok tűzkeresztsége is volt. (Luk 9,29.)

JEGYZETEK

1 BERZE-NAGY János: Égígérő fa. Pécs, 1961. XV fej:

2 BÍRÓ Lajos: A magyar Istenanya. ("A fehér ló" c. tanulmánykötetben)

3 TESZ. I. köt. Bp. 1984., 300. o.

4 ALFARIC, P : A kereszténység társadalmi gyökerei. Bp., 1966., 200. o.

5 Mitológiai enciklopédia, Bp., 1988., L, 49. o.

6 DIÓSZEGI V : A pogány magyarok hitvilága. Bp., 1978., 33-39. o.

7 A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Bp., 1986., 130. o.

8 PENAVIN O.: Népi kalendárium. Újvidék, 1988., 167. o.

9 BRIGHT, J.: Izráel története. Bp., 1986., 103. o.

10 Anonymus (P.mester): 16. fejezet.

11 Szibériai nyelvrokonaink hitvilága. Bp., 1990., 23. o.

12 BÁLINT S.: Ünnepi kalendárium.

13 JANKOVICS M.: Jelkép-kalendárium. Bp., 1988., 270. o.

14 SESZTALOV, J.: Medveünnep közeledik. Bp., 1986., 41. o.

15 A honfoglaló magyar nép élete. Bp., 1944.