ÍGY TÖRTÉNT…

(szemelvények a szerző azonos című írásaiból)

A pánszláv diplomácia által kirobbantott nagy háború, amit Közép-Európa két nagyhatalma, Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia két kisebb szövetségesével együtt 32 állam roppant gyűrűjébe szorítva a szó szoros értelmében a végkimerülésig vívott, négy véres esztendő szörnyű erőfeszítései után, a baloldali bomlasztás következtében összeomlott. Mikor a Központi Hatalmak a kimerüléstől ájultan összeroskadtak a küzdelem harmadik évében belépett Amerika friss és elhasználatlan ereje előtt, megkezdődött a kimerült és tehetetlen ellenfelek vagyona felett az osztozkodás. Közép-Európa feldarabolásának, elgyengítésének, a pánszláv álmok megvalósulásának, a nagy szláv előnyomulásnak ideje elérkezett.

Magyarországon munkás- és katonaforradalom volt, s a puskák, gépfegyverek és kézigránátok erejével uralomra jutott baloldali pesti csőcselék tobzódásából 34 nappal a párizsi békekonferencia megnyitása után 1919. február 21-én egy úgynevezett proletárdiktatúra kezdődik Kun Béla és mások rémuralma alatt, amelynek erejét katonaszökevényekből, csepeli vasmunkásokból, a haditengerészet lázadó matrózaiból és mindenre kész és mindenre képes angyalföldi vagányokból összetoborzott terrorrendőrség – ahogy magukat elnevezték: Lenin fiúk – jelentették, és ezt a Magyarországot nem érdekelte, hogy mi folyik Párizsban a békemű előkészítésének sorsdöntő első két hónapja alatt, míg augusztusban már a fővárosba is bevonuló román csapatok szét nem kergették őket, majd azután Szegeden szervezkedő nemzeti érzésű magyarok maroknyi katonai ereje szeptember, október, november hónapok folyamán lassan helyre nem állította a rendet.

A novemberben megalakult nemzeti kormány a köröskörül megszállott országból kétségbeesve és tehetetlenül figyelni kezdte, hogy mi is történik hát Párizsban.

A legyőzött államok, Németország, Ausztria és Magyarország teljes gazdasági blokád alatt álltak, márpedig az anyag- és élelmiszerhiány katasztrofális volt, a forradalmak és a megszállók rablásai következtében nyomasztó volt az éhség, amely különösen a háború alatt is rosszul táplált gyermekek soraiból szedte az áldozatait. A kormányok kétségbeesett kéréseire a győztesek felelete az volt, hogy a blokád a békeszerződések aláírása után fog megszűnni. A borzalmas 1919-es esztendő után így lépett Európa az 1920. esztendőbe.

Az 1919. január 18-ával megkezdődő sorsdöntő tanácskozások színhelye nem semleges terület, nem is az aránylag nyugodtabb és reálisabb angolok fővárosa, amint azt egyesek józanul javasolták, hanem a bombasokkot kiálló Párizs, és a gyűlölt ellenfél örökre szóló leszámolását kereső francia nép nyugtalan metropolisa.

A nagyhatalmak tízes tanácsa: Amerika, Anglia, Franciaország, Olaszország, Japán két-két képviselőjéből alakult, a ”Big Four” pedig a győztes nyugati hatalmak egy-egy államférfiát jelenti. A „négyek” elnöke Clémenceau, a torzonborz szemöldökű „tigris”, aki mellett Wilson, Lloyd George és mint legfakóbb egyéniség az olasz Orlando döntenek a legnagyobb titokban azokról a kérdésekről, amelyekből az európai tragédia a következő két évtized során majd kibontakozik. Az együttesben nincs egyetlen olyan egyéniség, aki egy összefoglaló európai perspektívát képviselt volna.

A legyőzött államok delegációit csak a bevégzett tények után, a végleges békeokmányok megszövegezésének időpontjára rendelték Párizsba, ahol egyetlen, csupán csak formai jellegű felszólalásra adtak nekik alkalmat, aminek azonban már semmi gyakorlati jelentősége nem volt, hiszen akkor már minden érdemi döntés megtörtént, s az okmányok készen voltak, csupán alá kellett írni. S az aláírás parancs volt, a szó szoros értelmében vett kényszer, amely mögött ott meredt a pisztolycső: a gerincropogtató blokád meghosszabbításával való fenyegetés, márpedig a nyomor infernális mélységeket ért el már akkor, s az éhhalál ijesztően aratott. A teljes üléseken csak a harminckét győztes állam képviselője vett részt, s ezek a számukra álomszép javaslatokat szó nélkül elfogadták. Így a legyőzöttek kötelessége nagyjában arra szorítkozott, hogy az ellenfelek egyoldalú határozatait tudomásul vegye, és elfogadja. Íme, így jöttek létre a versailles-i békeszerződések, amelyekkel kapcsolatban azt képzelte a győztesek világa, hogy erkölcsi és jogi alapon áll, amikor azt kívánja, hogy az aláírók tartsák tiszteletben azokat. Amit a magyar nemzetnek tudomásul kellett vennie és el kellett fogadnia, az a halálos ítélettel volt egyenlő.

Magyarország 323 ezer négyzetkilométernyi területéből elvettek és mások között szétosztottak 231 ezer négyzetkilométert, meghagytak a magyaroknak 92 ezret. A Magyar Királyság 21 millió lakosából idegen uralom alá helyeztek 12,5 milliót, köztük csaknem 4 millió magyart, meghagytak valamivel több, mint 8 milliót. Elvettek minden arany-, ezüst-, réz-, vas- és sóbányát, elvették a szénbányák 80 százalékát, elvették az ország egyetlen tengeri kikötőjét, azt a Fiumét, amelynek modern tengeri kikötővé való fejlesztését 200 milliós költséggel az ország éppen a háború kitörésekor fejezte be. Az elvett vasútvonalak hosszának arányában elvették mozdonyainkat és vasúti kocsijainkat, mint a vonalak „tartozékait” s az elvett területek arányában elvették állami lóállományunkat az elcsatolt területek tartozékaképpen. Elvették összes tengeri hajónkat, s elvették folyami hajóállományunknak az elvett és megosztott folyamszakaszokra eső részét. A megszállók kirabolták az országot, leszerelték gyáraink gépeit, s hogy az oláhok még a Nemzeti Múzeumot is ki nem rabolták, azt az antant katonai misszió parancsnokának, Harry Hill Bandholtz amerikai tábornoknak köszönhetjük, aki a budapesti hatóságok kétségbeesett telefonkérésére kocsiba ült és korbáccsal verte ki az oláh katonákat tisztjeikkel együtt a múzeumból. A békeszerzők kötelezték a megcsonkított és kirabolt ország lerongyolt népét, hogy 20 egyenlő évi részletben az esedékes kamatokkal együtt fizessen „jóvátétel” címén 100 millió dollárt azoknak a szerbeknek, akik megölték trónörökösünket, azoknak a románoknak, akiket nem mi támadtunk meg, hanem mint áruló szövetségesek, ők rohanták meg hadüzenet nélkül, rajtaütésszerűen határainkat, és azoknak a cseheknek, akikkel Magyarország nem is volt háborúban.

Elvették a színmagyar Csallóközt, Biharországot és Székelyföldet. Elvették Klapka György legendás várát, Komáromot, elvették egykori koronázó városunkat Pozsonyt, elvették Rákóczi fejedelem városát Kassát, Thököly fejedelem városát Késmárkot, elvették Eperjest, Iglót, elvették Nagyváradot, 17 királyunk temetkezési helyét, elvették Kolozsvárt, Gyulafehérvárt, Marosvásárhelyt, Brassót, Szebent, Aradot, Temesvárt, Szatmárt, elvették Újvidéket, Szabadkát, Zentát, Torontált, elvették és idegen uralom alá helyeztek csaknem négymillió magyart és több mint félmilliónyi németet, akiknek eszük ágában sem volt akár szláv, akár román fennhatóság alá kerülni. A belső rendfenntartásához engedélyezett 35 ezer főnyi játékhadseregen felül, sem repülő erőket nem volt szabad tartani, nem engedtek magyar haderőt akkor sem, amikor a békefeltételekkel ellentétben az új államok, Jugoszlávia, Csehszlovákia és Románia 700 ezer embert tartott fegyverben nehéztüzérséggel, tankokkal, repülő erőkkel, amelyek három irányból fél óra alatt elérhették és bombázhatták Budapestet.

A békecsinálók ezt művelték Versailles-ban velünk.

A magyar megbízottakat 1920 januárjára rendelték Párizsba és ezek 7-én érkeztek meg. A Gare du East-re történt megérkezésükkor azonban az évezredes követi jogot – amelyet az ázsiai nomád népek háromezer évvel ezelőtt éppúgy tiszteletben tartottak, mint az amerikai rézbőrű törzsfőnökök, vagy az afrikai néger paláverek rendezői – brutálisan felrúgva, azonnal őrizet alá vették őket és az egész magyar delegációt internálták a Chateau du Madrid nevű szállodába, és nyolcnapi fogságuk alatt senkivel nem érintkezhettek. Az aláírandó békeokmány tervezetét január 15-én adták át nekik és erre az egy éven át készült tervezetre másnap, január 16-án kellett megadni, mindössze 24 órai előkészület után a magyar választ.

A delegáció tiltakozása éppolyan hiábavalónak bizonyult, mint a gazdasági, politikai, pénzügyi, földrajzi, néprajzi, történelmi és katonai szakértők lázas, huszonnégy órás munkája és a delegáció vezetőjének, az akkor 73 éves, fehér szakállú, lenyűgöző szónoki képességű magyar arisztokratának, gróf Apponyi Albertnek egymás után három nyelven, angolul, franciául és olaszul elmondott remekbe szabott válaszbeszéde, vagy a delegáció február, március és április folyamán kidolgozott minden bizonyítéka, érve, tiltakozása és jegyzéke: a békeokmányt május 5-én egyetlen „a” betű változtatása nélkül kapták aláírás végett újra vissza.

A békekonferencia vezetői az aláírás időpontját június 4-én délelőtt 10 órára tűzték ki.

Az ország hangulata nyomasztó volt, a sajtó hangja levert, rezignált és drámai.

A kormány június 4-ére katonai készenlétet rendelt el az összes csapattestnél, csendőrösszpontosítások történtek, s a városokban a rendőrőrszemeket megkettőzték. Rádió még akkor nem volt. Párizzsal állandó telefonösszeköttetésben állt Budapest. A nagy lapok kiadóhivatalai előtt tömegek lesték a kirakatban időről időre megjelenő hírközleményeket. Az utcák már reggel óta valami furcsa nyugtalansággal voltak tele. Minden arcon szorongás, a tekintetek fáradtak, üresek, mint a halottasházaknál virrasztás után. Még a szokott utcazaj is tompább volt, mint máskor.

Tíz óra után egy-két perccel jött a végzetes párizsi hír, és ekkor megkondultak a harangok, előbb Pesten, majd villámgyorsan szétfutott a hír, egymásután mindenfelé az országban. A magyarok két óra hosszat tartó harangkongással temették múltjukat és jövőjüket.

Budapest percek alatt feketébe öltözött. Perceken belül fekete gyászlobogók lengtek mindenütt, az ablakokban fekete drapériák. Az utcák fekete gyászruhákkal teltek meg. Emberek, asszonyok, férfiak mentek az utcán patakzó könnyekkel, nemegyszer hangosan zokogva. Emberek rázták az öklüket az ég felé átkozódva. Az Oktogon sarkán egy rokkant letépte zubbonyát és könyökben levágott csonka karját mutogatva, őrjöngve kiabálta: „Hát ezért?” Az utcákon ismeretlen, egymást soha nem látott emberek borultak egymás nyakába, a terek padjain zokogókat vettek körül vigasztaló emberek és az állandó és szakadatlan harangzúgásban rohant bele a gyászba és kétségbeesésbe ezer rikkancs: „Rendkívüli kiadás”. A lapok gyászkeretben, mindenki mohón olvasta, amit úgyis tudott, mindenkiben lángolt a tehetetlen düh, csoportoknak vezércikkeket olvastak fel hangosan… a Múzeum téren elkezdték a himnuszt énekelni… és a harangok kongtak, kongtak, szakadatlanul, szinte elviselhetetlenül.