Az asszírok azoknak a "szemita" akkádoknak az északra vándorolt utódai voltak, akik a finnugor és ótürk népekkel rokon sumérokat és műveltségüket elpusztították. A Krisztus születése előtti X. század vége felé új korszak kezdődött Asszíriában: II. Assur-dan uralma alatt (934-912) az ország megerősödött és katonai nagyhatalommá vált. A 9. században Asszíria nagyszabású hadműveletekbe kezdett, a 8. század vége felé pedig már mind a négy égtáj irányában folyamatosan támadott. Asszíria zsákmányoló parazitaállam lett, hatalmát fokozatosan kiterjesztette Urartu, Szíria, Kis-Ázsia és Mezopotámia fölé is. Iszonyatos kegyetlenséggel bántak el a velük szembeszegülő népekkel az asszírok: tömegesen mészárolták le vagy hurcolták el rabszolgaságba az embereket, a fogoly vezetőket és katonákat megcsonkították, megnyúzták, megvakították vagy karóba húzták. Saját dicsekvésük szerint a lemészárolt lakosok feldarabolt húsát állatokkal etették meg. Elám régi királyainak tetemeit kiásták a sírjaikból és Asszíriába vitték. Baráth Tibor áttekintését is tanulságos idézni: "... az asszírok a történelem legvérengzőbb népe voltak, akik a Régi Keleten a szó legszorosabb értelmében népirtó politikát folytattak. Eljárásuk óramű pontossággal végrehajtott három műveletet foglalt magában. A várak és erősségek elfoglalása után az első ütemben a katonai erő teljes megsemmisítését végezték el. Ez abban állt, hogy az elevenen elfogott védőket a várfalakról lelökdösték a mélységbe, ahol azok halálra zúzták magukat. A második ütemben a politikai keretek szétzúzása következett, ami a vezető emberek kivégzésében csúcsosodott ki: a főembereket hegyes karókra szúrták fel vagy elevenen megnyúzták, a kisebb tisztviselőket pedig letérdeltették, kezeiket béklyóba szorították vagy lapos kőre tetették és ebben a helyzetben a hátulról jövő hóhér lebunkózta őket. Azokat az előkelő polgárokat pedig, akikből esetleg új vezetőség alakulhatott volna, egy térre összeterelték és levágták az orrukat, fülüket, ujjaikat, karjukat, lábukat; átfúrták fülük dobhártyáját, kiszúrták a szemüket, kitépték nyelvüket, kiherélték őket és forró aszfaltot öntöttek arcukra. Azután a félholtakat összedobálták egy halomra, ahol a legyek csípésétől és a forró napsütéstől sebeikbe belepusztultak. Akiket elszállítottak Ninivébe, azokkal megtörtént, hogy kiállították őket a város kapui elé és fiaiknak megparancsolták, hogy apjuk csontjait ott nyilvánosan szétkalapálják. A kívánatos nőket és erős férfiakat gyalogmenetben, szigorú őrizet alatt Asszíriába irányították. Előbbieket az asszírok ágyasaikká tették, utóbbiakat rabszolgákká... Mialatt a vércsapolás és népirtás folyt, harmadik ütemként külön osztagok nekiláttak a terület tökéletes kirablásához és a természet elpusztításához." (6)

Ezzel az Asszíriával szövetkezett Júda Izrael ellen... Asszíria fenyegető terjeszkedése a 8. században elérte Izrael Királyságot is. Az asszírellenes szír-izraeli szövetség Júdát nem tudta maga mellé állítani, sőt Júda királya, Áház (Akház) kérte az asszír királyt, hogy támadja meg Szíriát és Izraelt. Erről a Biblia is tanúskodik: "És követeket küldött Akház Tiglat-Piléserhez, Assiria királyához, ezt izenvén: Te szolgád és a te fiad vagyok; jöjj fel és szabadíts meg engem Siria királyának kezéből és az Izrael királyának kezéből... És vevé Akház az ezüstöt és aranyat, és a mely találtaték az Úr házában és a király házának kincsei között, és ajándékba küldé Assiria királyának. És engedett neki Assiria királya..." (Kir.II,16:7-9.) E templomi kincsekkel megtámogatott árulásnak lett áldozata Szíria s Izrael. Az első asszír támadás 733-732-ben meg is történt. Ennek ellenére az utolsó izraeli király, Hóseás (Ela fia) újabb asszírellenes szövetségben vett részt, ami ismét asszír megtorló hadjárathoz vezetett. V Szalmanasszár 724-ben vonult Samaria ellen. Az izraeli főváros három évig állta az ostromot, de végül Szargon 722-ben bevette és egész Izraelt Asszíriához csatolta.

Abszurd tehát, hogy a zsidók, a Júda törzs leszármazottai magukat izraelitáknak nevezik. Ugyanis Izraelt Akház júdai király kérésére, Júda segítségével pusztították el az asszírok. Akkoriban írta Ézsaiás próféta Jeruzsálem, azaz Júda urairól: "Ti ezt mondjátok: ,Mi szövetséget kötöttünk a halállal, és szerződésre léptünk az alvilággal...' "(28,15.)

A Királyok II. könyvében elégtétellel állapította meg a júdaista történetíró Izrael elpusztítása kapcsán: "Azért igen megharaguvék az Úr Izraelre, és elveté őt színe elől; és semmi nem maradt meg, hanem csak a Júda nemzetsége egyedül." (Kir II.17:18).

IV. HOVÁ TŰNT IZRAEL NÉPE

John Bright szerint Szamaria a Kr. e. 722-21 év nyarán vagy őszén esett el. "Lakói közül később sok ezret - Sargon szerint 27.290 személyt - Felső-Mezopotámiába és Médiába hurcoltak, ahol valamennyien beolvadtak, s eltűntek a történelemből." (7) Az, hogy beolvadtak és eltűntek az izraeli törzsek, csak feltételezés. Valójában Izrael népe fennmaradt. A Kir. II. 17:6-ban ez olvasható: "Hósea 9. esztendejében Asszíria királya bevette Szamáriát és fogságba hurcolta Izraelt Asszíriába; Halachban, Gozan egyik folyója, a Habor mellé, valamint Média városaiba telepítette őket." A Hala(ch) és Hábor nevek magukért beszélnek: hal és hab ősi magyar szavak és éppen illenek folyókhoz! Média valódi neve Mád és Mada volt, ami fennmaradt magyar helységnevekben is. Ez a név a sumérban és egy sor finnugor nyelvben egyaránt megtalálható megegyező jelentéssel: sumér mada = ország, mordvin moda = föld, lív made = a földanya neve, finn mantu = föld, talaj, magyar megye (=föld, ország), mező", -mét stb. Média a fekete magyarok lakhelye volt egészen a Kr. u. IX. századig, még Irán arab meghódítása, 651 után is. Az észak-mezopotámiai (és efraimi) szabir águnk a szintén iráni Tabarországban (másik nevén Várkonyban - görögösen: Hürkania tartományban), Média keleti szomszédságában élt az arab hódításig. ők voltak azok, akik mint "kései avarok" a 7-8. század fordulója körül betelepültek a Kárpát-medencébe. (Fehér magyar honfoglalás).

Az asszírok bizonyára csak az izraeliek színe-javát, a nemességet és a papságot hurcolták el, nem az egész népet, amely az említett 27 ezer főnél bizonyára jóval több emberből állt. Az izraeli törzsekből bizonyára sokan maradtak az asszírok által megszállt Izraelben is, főleg a későbbi Galilea tartománynak megfelelő területen. És ami nagyon különös az egész történetben: hogy az asszírok az izraeli magyar-finnugor népességet rokonaik közé telepítették: az iráni Madába és az észak-mezopotámiai Habúr vidékére. A Madába telepített magyar törzsek aztán megerősödve, testvéreikkel összefogva száz évvel Szamária eleste után leverték az "ősgonoszt", Asszíriát, a szintén magyar (pontosabban: szabir) vezetésű Káld (újbabiloni) Birodalommal szövetségben. Asszíriát a káld-méd-szkíta csapatok 614 és 605 között semmisítették meg. Azon ritka történelmi pillanatok egyike volt ez, amikor a Jó oldal győzött. De már késő volt: a magyar népek és ókori kultúráik az asszír kártevéseket, pusztításokat soha többé nem heverhették ki. Baráth Tibor összegzését idézem: "Az asszírok a Kr. e. 7. század végére az egész Régi Keleten megszerezték maguknak az uralmat, ahol minden államot leromboltak, minden népet tönkretettek és minden földet elpusztítottak. A magyar népek szempontjából a tragédia mérhetetlen: biológiai állományuk minden képzeletet felülmúló veszteséget szenvedett, s a nép maradéka mint földönfutó a világ országútjára került. Aki tehát magyarázatot keres arra, hová lettek az ókori magyarok milliói, az asszír krónikák haláljegyzékein megtalálja rá a választ."

Úgy tűnik, hogy a Nabu-kudurri-usur (Nabukodonozor) babiloni király által Júdára mért csapások, a zsidók elvitele a babiloni fogságba, Júda fővárosának lerombolása bosszú volt Izraelért. De amíg Izraelt Aszszíria pusztította el (Júdával együttműködve), addig szinte ugyanolyan módon Júdát Asszíria ellenfele, legyőzője tarolta le.

A médek, babiloni nevük szerint a "manda nép" (lásd: a mi Emese álma-mondánk méd változatában a női főszereplő neve: Mandane!) két törzse, a Mag(us) és a Bude(us) már csak nevükből ítélve is magyar eredetű szkítákból állt. Zakar András véleménye szerint "...Asszurt is és Babilóniát is valójában a médek foglalták el, de ekkor - úgy látszik - a zsidók Küroszt segítették hatalomra s ez rövidesen kibuktatta méd vetélytársát a királyságból... A kijátszott médek egy része ekkor húzódott észak felé a tűz-,imádók', a parszizmus hazája felé, majd a szaszanida Perzsia északi és nyugati tájaira."

A zsidók valóban az indoeurópai eredetű perzsák kegyelt és kiváltságos népe lettek, hiszen kiszabadították őket az úgynevezett "babiloni fogságból" (ahol olyan jól érezhették magukat, hogy jelentős részük haza se akart térni Júdába) és később lehetővé tették azt is számukra, hogy (Eszter könyve szerint: 9,16.) 75000 főnyi állítólagos ellenfelüket gyilkolhassák le büntetlenül a Perzsa Birodalom területén! A székely Gyarius nem neve a Dániel 5,30-ban említett "méd Dárius" emlékét őrizhette meg. A székelyek őseit is az asszírok deportálhatták Izraelből Médiába. Ők lehettek aztán azok, akik Asszíria legyőzése után visszatértek eredeti lakhelyükre, Izraelbe. A galileai Szkítopoliszban (=Szkíta-város, másik nevén Bét-Seán) alighanem ők települtek meg. (Ennek a régészeti nyomait is megtalálták. (10) Ez a betelepülés az úgynevezett nyugatázsiai szkíta betörés idején történhetett, ami John Bright szerint "a 625 utáni zavaros években, Asszíria végső összeomlásával egyidőben történt meg."(11)

Az izraeli székelyek azon a területen lakhattak eredetileg, ahol Szkítopolisz is található: az Issakhár törzs területén. Ugyanis e törzs neve feltűnően hasonlít a székelyek (sekeles) másik egyiptomi nevére, a sakarusára. (Az asszírok iszkuzainak nevezték a szkítákat!) Az Issakhár törzs jelképe a Nap és a Hold volt, akárcsak a székelyeknek.

JEGYZETEK 1 IIAHN I. (stb): Az ókor története. II. köt. Bp., 1987., 230-231. o.

2 Bibliai atlasz. Bp., 1988., 25. o.

3 U. o.

4 KRIVELJOV, V : Könyu a Bibliáról. Bp., 1960., 174-175. o. 5 I. m., 177. o.

6 A magyar népek őstörténete. 11. Montreal, 1973., 128--129. o. 7 BRIGHT, J.: Izráel története. Bp., 1986., 265. o.

8 BARÁTH: I. m. IL, 129-130. o.

9 A sumér hitvilág és a Biblia. Garfield, 1973., 123. o.

10. GYÜRKI LÁSZLÓ: A Biblia földjén. Bp., 1990., 211. o. 11 BRIGHT: I. m., 304. O.