Mario Alinei Ősi kapocs - A magyar etruszk nyelvrokonság (Részlet)

 

Akármilyen meglepő is, magyarul ez azt jelenti, hogy az etruszk a magyar (nyelv) egyik ősi formája. Tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy nemcsak meglepő állítást közöl a tudós szerző, hanem alapjaiban változtatja meg a magyar nyelvről, sőt, az őstörténetünkről kialakult, tanított képet. Ezt a tényt nem mi állapítjuk meg, ő is tudja, hiszen említi. Azt is mondhatjuk, hogy láttatja velünk nyelvünk ősi változatát. Megmutatja annak hajdani, több ezer éves szavait, pontosabban szólva, azok lehetséges formáit és máig érő fejlődési vonalát. Nem akármilyen mutatványok sorát állítja elénk és nemcsak azon csodálkozunk, amit közöl, hanem azokon a felismeréseken is, amelyek arra a következtetésekre juttatnak bennünket, hogy mindez bizony lehetséges.
Kérdeznünk kell, hogy miért nem tudtunk erről? Természetesen az elméletek a megfogalmazásukkal nem válnak igazzá, azok bizony bizonyítandóak. Viszont a fontos elméletek elhallgatása, lekicsinylése súlyos vétek! Alinei elméletét, felfedezését ő maga elég láttatóan és többféle kapcsolat bemutatásával igazolja. Ami a nyelvi vonatkozásokat illeti, magyarán szólva úgy is fogalmazhatunk, s teljes joggal, hogy egy kissé megismertet bennünket az ismeretlen magyar nyelvvel is. S ha tovább tűnődünk az olvasottakon, akkor azt is sejteni kezdjük, hogy nemcsak nyelvünk ősi formája ismeretlen a számunkra, hanem a mai magyar nyelvet sem ismerjük úgy Isten igazából. Vagyis nekünk, magyaroknak kétszeresen is érdekes és hasznos az olasz tudós munkássága.

Kezdjük Alinei egyik legmeglepőbb megállapításával: „a magyarok gyakorlatilag jelen voltak a Kárpát-medencében a bronzkorban:”. Természetesen nem a semmiből vette ezt a valóban meghökkentő állítást, hiszen könyve előszavát a következőkkel kezdi. „Kutatásaim és régészeti tanulmányaim a nyolcvanas évek második felében végleg meggyőztek arról, hogy Európa nyelveinek és nyelvjárásainak eredete sokkal ősibb, mint ahogy azt korábban gondolták, így szükségesnek tűnt egy új eredetelmélet felállítása, amely elszakad mind a hagyományos indoeurópai invázió elméletétől, mind pedig Colin Renfrew az indoeurópai népesség közelkeleti és neolitikumi eredetére vonatkozó elképzelésétől is…”. - Mindez nemcsak eltökéltségre, hanem nagy bátorságra is utal, amiért külön elismeréssel tartozunk neki. Alább így folytatja: „nehezen tudtam elfogadni azt az álláspontot, mely szerint az etruszk a megismerhető és tág értelemben vett európai környezettől teljesen elszigetelt nyelv lenne.” Majd megállapítja, hogy az etruszk nem a félsziget őslakosainak nyelve volt, hanem betelepülteké. Aztán így folytatja: „sokat olvastam az etruszkok őstörténetéről - főleg az amerikai régész, Hugh Hencken munkáját, amely fantasztikus adatokkal szolgál az etruszkok Kárpát-medencéhez fűződő rendkívül szoros kapcsolatairól - így könnyebben eligazodtam ezen a területen. Mindezek után tovább haladtam ezen a nyomvonalon: az etruszkológusok is megállapították, hogy az etruszk - épp úgy, mint a magyar - agglutináló (ragozó) nyelv volt, szóeleji hangsúllyal, magánhangzó illeszkedéssel és névutókkal.” Itt rögtön említsük meg, a professzor szavai után, hogy a mondat-, illetve szóeleji hangsúly, az egyben az ősi és természetes beszédhangsúly. Ennek nagyon egyszerű és egyetemes törvényhez tartozó oka van. Ugyanis a beszéd kezdetén van a legtöbb levegő a tüdőben. Ebből az is következik, hogy amikor beszélünk, a mondat elejére, illetve a szavak elejére jut onnan a legtöbb levegő. Minden más hangsúly külön nyomatékot és értelmet ad hozzá a hangzókhoz a magyar nyelvben.
Alinei 1987-ben kezdte elméletének kidolgozását. Ezzel kapcsolatban írja: „nem sokkal ezután, ugyanazon év augusztusában fedeztem fel, hogy két etruszk tisztségviselő elnevezése, a zila és a camde tökéletesen megegyezik a magyar őstörténet két alapvető politikai tisztségével a török eredetű dzilával (a modern magyarban gyula) és kendével.
Szükséges megjegyezni, hogy a szavak eredete, származása a legtöbb esetben bizonytalan. A „származtatók” jobb esetben is sokat tévednek, máskor felületesek és félő, hogy nem kevés alkalommal elfogultak. Nem szólva arról, hogy nem ismerik a magyar nyelv ősi törvényeit, belső rendszerét, de hát ezzel Alinei sincs tisztában, nem is lehetett. Annál jelentősebb az ő elmélete. Az a tény, hogy a két fontos méltóságot azonosította az etruszkoknál és eleinknél, nyitott szellemre, olyan kutató alkatra vall, aki nem szűk ösvényeken jár, képes tágabb látókörre és tudja, bármilyen rokonítás önmagában nem teljes. Mindig szükség van többfajta kapcsolatra. Olyannyira igaz ez, hogy módszernek is kitűnő. Alineit éppen ez vezette - mint láttuk - arra az útra, hogy a nyelvet is alaposabban vizsgálja. Igaz, arról is ír, hogy kutatási eredményei ellenére sem vár gyors sikert. Ebben aligha téved. Magunk is úgy gondoljuk, hogy bizton számíthat számos akadályra. A magyar hivatalos tudományos élet a gyakorlatban „elfelejti” tájékoztatni a társadalmat a tudomány mindennapos dolgairól. Bár az etruszk-magyar rokonítás sem mai keletű, mégis hallgatás övezi. Igen nagy szerencse, hogy a gondolkodást nem lehet el vagy leállítani, s különösen nem külföldön.
Mario Alinei Európa-szerte ismert és elismert tudós. Nem szól ok nélkül. Nem foglalkozik jelentéktelen témákkal. Lássunk néhány példát közzé tett kutatásaiból. Természetesen vizsgálódásaiban ő maga is neves és elismert tudósok munkáira támaszkodott. Például a gyula szavunkkal kapcsolatban a következőket írja: „Ami a gyula=zila fonetikus megfelelését illeti, s amely már az ősmagyar forrásokban is rejtve van, a pontos magyarázatot Carlo De Simone alapfontosságú munkájában találhatjuk meg, amikor az etruszkban előforduló görög kölcsönszavakat tanulmányozza és amely kétségkívül mérföldkőnek számít a modern etruszkológia történetében. Ez a kutatás bebizonyította, hogy a szóeleji etruszk z- lehet a görög dy- vagy -dy- megfelelője”. Említi e kérdéssel kapcsolatban az etruszk, latin, görög szavak mellett a következőket: „Mindenesetre a magyar szóeleji /gy/ helyettesítheti a kölcsönszavak kezdeti /dj/-jét, mint azt a ném. Diamant > magyar gyémánt példa is mutatja.” Ez valóban fontos felfedezés és érvényessége aligha vitatható, tehát jelentősen hozzájárul az új, Alinei-féle eredetelmélet hitelességéhez. Vannak azonban olyan rendszerei a magyar nyelvnek, amelyeket az olasz professzor nem vehetett figyelembe, már csak azért sem, mert a magyar nyelvészet sem tud róluk vagy nem fogadja el azokat. Alább olyan példákat mutatunk be, amelyeket - nézetünk szerint - nem lehet figyelmen kívül hagyni amikor a magyar nyelvet bármely más nyelvhez hasonlítjuk. Ezek főként logikai bizonyítékokat kínálnak.
Alinei a „magyar” népnévről szólva, többször említi a kis, rokon népek szavait. A mi feltételezésünk az, hogy a szóátadó nemcsak e kis nyelvek esetében, hanem általában is, a magyar nyelv volt. Vagyis a kis rokon nyelvek nem lehetnek a magyar nyelv elődei! A belső nyelvi fejlődés sokkal finomabb nyelvünkben, mint bármely másik kis rokon nyelvben. Sőt, negyven éves kutakodásunk eredményei azt sugallják, hogy általában más nyelvekben nem alakultak ki a magyar nyelvben megtalálható gyökök és logikai rendszerek. Például a körre, görbületre, kacskaringóra, stb. utaló mássalhangzó képletek a szótövekben. Ezek közé tartozik a k+r, tehát kör, kerék, karika, kerek, karima, korona, karám, kar, karol. Illetve a g+r, képlet jelenléte a szótőben a következő szavaknál: görgő, gördül, görbe, görcs, - fagörcse, amely körökből áll -, guriga, gurul, görbe és így tovább. E két képlet megtalálható legalább háromszáz szavunk tövében. Természetesen vannak más képletek is, itt csak a példa kedvéért írunk ide néhányat. Említhető a töm, tömeg, tömény, tömérdek, töméntelen, tömkeleg és így tovább szavaink első szótagjában, illetve például a te~tem~es szavunk közepén található t+m képlet. Az vitathatatlan, hogy ez a szó is sokat jelent, nagyságra utal, akár a többi felsorolt. Végső soron, mintha a mongol tumen - jelentése tízezer - volna az egyik őstő, ősgyök. De a jelentés ott lappang a támad, tám-fal, támasz stb. szavakban s aligha csacska feltételezés azt állítani, hogy ezt találjuk a Tamerlán, Timur Lenk, Temudzsin nevekben is.
Az Ómagyar Mária-siralomban kétszer is előfordul az „édes” vagy mézként édes kifejezés, az ezes, illetve a mezuul, azaz mézként édes, mézédes formában. Ez a régi együttlét azt is mutatja, hogy ősi és logikus jelentéskapcsolatról van szó! Hiszen a legkihívóbb íz az édes. A szótő íz~id. Ám az anya vagy az apa csakis a magyar nyelvben édes. Ady Endre édesanyját csak Ides-nek nevezte. Alinei azt írja, hogy önmagában az „édes” szavunk anyát jelent.
A mi nyelvünkben lehetséges nemcsak az édesanya, édesapa, hanem az édes testvérek, édes fiam, édes lányom, sőt ráadásul sokféle vonatkozásban az „édesem” kifejezés használata is. Ez az utóbbi nemcsak vérségi, rokoni viszonyt feltételezhet, de barátit, szeretőit, stb.
Az „édes haza” kifejezés is egyedülálló kapcsolat nyelvünkben, más nyelvben nem ismert. E sorok írója úgy tudja, hogy Hunyadi János használta először ezt a kifejezést. Sőt, az „édes öregem” szinte mindennapos fordulat.
Alinei professzor mindezekről sokkal kevesebbet tudhat, mint az szükséges volna, mégis nagyon messzire jutott. Mindenesetre munkája beláthatatlanul fontos és páratlan. Ezt ő is tudja, mert azt is megjegyzi egyhelyütt, hogy ezután másként kell vizsgálnunk az Árpád-féle honfoglalást, és át kell alaposan írni a magyar őstörténetet. Tud László Gyula „kettős honfoglalás” elméletéről is. (Gyula bátyánk szűkebb körben nem egyszer hangoztatta, hogy az bizony nem kettős, hanem többszörös honfoglalás volt. Azaz - a mi véleményünk szerint is - honvisszafoglalás, hazatérés.) Az Alinei által bizonyított ősi etruszk~magyar azonosság nemcsak a kettős hatalom kölcsönös jelenlétével, hanem az etruszk és magyar szavak összehasonlításával módfelett izgalmas olvasmány. Könyvéből megtudjuk, hogy az etruszk nyelv írott emlékei főként sírfeliratokon maradtak fönn. Így viszonylag kevés az összemérhető szöveg, ám ahhoz azért elég, hogy az összehasonlítás hitelesen megtörténhessen.

Idevonatkozóan a következőket olvashatjuk Strabón GEOGRAPHIKA című nagy munkájában. „A tyrrenieket a rómaiak etrusknak és tusknak nevezik.” A mai térképeken hiába keressük Olaszország területén a hajdani Etruriát, nem találjuk. A Strabón könyvében szereplő térképen még ezen a néven olvasható. De ma már nem így hívják a nagyjából Rómától Pisáig elterülő síkságot, a Középső Appenninektől nyugatra lévő országrészt. E területen nyilván az előbb említett nevek, szógyökök nyomán - tusc>tosk változás - kapta a nevét a mai Toscana. A régi térkép szerint ezt a vidéket hívták Etruriának. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy etruszkok csak ezen a tájékon, a mai Olaszország közepén éltek, hanem ennél nagyobb országrészen, nem szólva arról, hogy a feltételezések szerint, északi, észak-keleti irányból telepedtek be. Az eddig ismert leletek is ennél nagyobb térségből származnak. Mielőtt néhány szórokonítást bemutatnánk az Alinei által közölt nem kevésből, szükségesnek látjuk kitérni újra a valóban nagyon fontos - a szerző által török eredetűnek jelölt - zila = gyula (dzila, jula, jila) szóra. Ezzel kapcsolatban kell elmondanunk, hogy Körösi Csoma Sándor ránk maradt, három nyelvű - szanszkrit, angol, magyar - kis szótárában is megtalálható ez a szó és érdemes volna az összefüggéseket alaposabban megvizsgálni. Hiszen nagy a valószínűsége annak, hogy azonos szóról beszélünk.
A szanszkrit jalná jelentése ugyanis gyúlni. Csak érdekességképpen említem, hogy a kérdéses jalná szó megegyezik az egyik felvidéki, Bars megyei község nevével (jelenleg Trnava Hora). Gondoljuk meg, hogy a magyar nyelvben is a „gyúl”, „gyullad”, „gyújt” szógyökei azonosak! Aki tüzet rak, nemcsak meleget teremt, hanem világosságot, fényt is gyújt. Mondjuk is, hogy „fény gyúlt az agyában”, és így tovább. Amit megértünk, az megvilágosodik a számunkra. Talán az sem véletlen alaki kapcsolat, hogy az „ég” szavunknak két jelentése van, ég a tűz és az Isten égi Atya, az ég királya. (A napisten léte is jól példázza a fényt, a tüzet és az eget.) A tűzgyújtást égés, meleg, világosság, fény követi. Ez a valóság ősi logikája. Érdekesek a további szanszkrit szavak: jaláná (to ignite) = gyújtani, jalwáná (to burn) = gyújtani, jwalati (shines, burns) = fénylik, gyúl stb. Azért említettük ezeket a szavakat, hogy korábbi megjegyzésünket alátámasszuk. Ugyanis a származtatás, rokonítás kényes dolog, szinte mindig belekeverik a politikát is. Alinei a besenyő törzsi nevet, a Yilát, illetve a julából származó - Róna-Tas András nyomán példaként megjelölt - jila, majd a Yulayt, Yulamant is említi. Egyúttal azt is, hogy a kettős uralkodói méltóság kazár, a „gyula”-ság pedig török eredetű. Ez utóbbiakkal kapcsolatban nem foglalunk állást, nem vagyunk a téma szakértői, ám sok minden arra vall, nem szükséges, hogy így legyen. Mára köztudott, hogy a zsákutcába vivő finnugor elméletet is csak kis részben tartjuk figyelemre méltónak. Megint azt kell kijelentenünk, hogy a magyar nyelv sokkal inkább átadó - akár egész Európa vonatkozásában, a többiről másutt szólunk - mint átvevő. Csak egyetlen dolgot említünk, az uralinak vagy finnugornak stb., nevezett kis népek nyelvei - e sorok írója a manysi Juvan Sesztalov verseiből, eredetiből mintegy harmincat fordított és tett közzé - valóban rokon nyelveknek tekinthetők, de téves következtetés az, hogy nyelveik a magyar nyelv, népeik a magyar nép ősei! Őket elődeinknek tekinteni, valóban nemcsak komolytalan, hanem tudománytalan is. Noha Alinei is joggal hivatkozhat rájuk, szavaikra, és azok között valóban lehetnek régebbi magyar szavak, szóváltozatok, régi átadások. Ám a perdöntő a magyar nyelv agglutináló volta és szókincsének, működésének mássalhangzós és logikus rendszere. Egyébként is, ha összehasonlítjuk e kis nyelveket a magyar nyelvvel szerkezeti - szókincs, szóhasználati lehetőségek, példátlan logikai szálak egészen az ősgyökökig stb. - vonatkozásokban, akkor kétségünk sem lehet azzal kapcsolatban, hogy a magyar nyelv a kölcsönző.
Ha mindezekről tudott volna Alinei s tudnának mások, akkor könnyebb és hitelesebb lehetne a szószármaztatás. Ő ugyanis említi többször is a manysi, hanti ember szavakat, de azok inkább férfit jelenthetnek, eredetileg talán hím-et, kan-t és így tovább. Mert a magyar nyelv megint valóságosan egyesíti a nőt és a férfit emberré! Nem tudni van-e nyelv, amelyikben az ember szóban benne volna a nő és a férfi jelentése is ?!
Végül lássunk néhány szórokonítást Alineitől. Az etruszk ais, eis szótövet a magyar is-sel azonosítja, ami lehetett „ős” is. Például a finn nyelvben az isä jelentése apa. (Az etruszk papa jelentése apa, nagyapa, a papals pedig unoka.) Az előbbit, mint ős-őst, az isten szavunk gyökének gondolja. Lehetséges. (Finnben Isten Jumala, de az Öregisten Ukko, ez ősi magyar pogányisten is. Állat- és földvételnél, egyezségkötésnél fontos szerepe volt nálunk az „ukkó” pohárnak. Amikor áldomást ittak az egyezségre, előbb kilottyintottak-löttyintettek a földre a poharakból, ezzel áldoztak a földanyának.) Ami pedig az isten szót illeti, a szanszkrit isteh jelentése uralkodik, aztán Isten és lenni. Az Ísha Siva isten neve (name of Siva), az ishtam (God) Isten. De istent jelent a perzsa Jazdán is. Megfigyelhető általánosan, hogy a „jó”, az „atya” - Atyaisten, Jóisten - fogalmak is gyakran összekapcsolódnak s lehetőség van ennek feltételezésére az angol good és a God, aztán a német gut és a der Gott lehető ősi összefüggéseivel. Igaz, kedves barát közlése szerint, angolul a God szót nem illett kimondani. Az etruszk avil szót már régebben, egymástól függetlenül többen is a magyar „év” szóval azonosították. Mert az etruszk hut, a magyar hat (szám), az elssi első. Azonban a számokkal kapcsolatban vannak még egyetértési nehézségek. Az „avil”-lal, mint sok más etruszk szóval látszólag első olvasásra nem tudunk mit kezdeni. De ha meggondoljuk, akkor az év szavunk nemcsak lezárt időegység, hanem folyamat is. Amint elkezdjük használni, ezt azonnal észre is vesszük. Íme: év - évül, elévül, illetve a mélyhangzó változat avul, elavul és innen származtatható az avar szavunk is. Mindezek mellett több, más dolog is vezette Alineit és a kutatókat. Például a ló elterjedése az itáliai félszigeten. A temetkezések szokásai, edények, sírkamrák belső feliratai, amelyek különböző vésett jelenetek „képaláírásaiként” olvashatók.
Végül egyetlen példát említünk még, korábbi ígéretünkhöz híven. Ez pedig az etruszk „tam-„ szótő, amely Alinei szerint „Olyan magyar alakokkal hozható összefüggésbe, mint a támad, („keletkezik” értelemben), támaszt, támogat, támasz stb. Eredete ismeretlen, de minden bizonnyal a tam- alaptőből alakult ki különféle igei és névszói képzők és ragok segítségével. A t+m mássalhangzó képletet megtaláljuk a töm, tömeg, tömény, töméntelen, teméntelen, tömkeleg, tömérdek, temérdek, te~tem~es, stb. szavakban. Látható, hogy nagyság és erő a jelentés lényege, a már korábban említett mongol tumen = tízezer, szóban. De logikusan ide illenek a támad, támfal, támasz, támaszték, stb. jelentések. S nyugodt lélekkel írhatjuk le azt is, hogy ez a szótő nem ismeretlen eredetű! Annak idején Batu kán három tumennel állomásozott hazánkban ideiglenesen. A harmincezres lovas hadsereg kora legnagyobb hadi ereje volt.
Befejezésül is idézzük Alinei szavait, véleményét. „A magyarok/etruszkok beszivárgása a Kárpát-medencéből Itáliába tengeri vagy szárazföldi úton nem csak, hogy nem tűnik merész kijelentésnek, hanem megfelel az összes régészeti feltárásnak, sőt, ez az egyik legtekintélyesebb tudós által sugallt magyarázat. Hencken és követőinek konklúziója ismeretében azt állíthatjuk, hogy az egyetlen ok, amely miatt nem tették meg az etruszkok=magyarok megfeleltetését az, hogy a hagyományos törénelmi kronológiák ezt gátolták a magyarok késői érkezésének elméletével”. Világos beszéd! A magyar „tudomány” ismét ellenünk dolgozott! Ugyanis, ahogy később Alinei írja, sokkal régebbi földművességnek kellett lennie a Kárpát-medencében és nem kétséges, hogy e népek az etruszk-magyar nyelvet beszélték. Mint ahogy „…a villanovaiak a magyar nyelv archaikus formáját beszélték.”
A mai észak-olaszországi részt Felsina névvel, a délit Alsina néven tartották számon. (Akár felvethetné valaki a felvég-alvég párhuzamot is.) Mario Alinei szerint: „…meghatározó elit, magyar komponens, mely a kárpát-dunai térségből származik s volt Európa ipari szíve abban az időszakban, mely a kalkolitikumtól a bronzkor végéig tart. Ennek az elit hódító csoportnak köszönheti Itália a hamvasztás elterjedését, az új építési technikákat, a hidraulikus mérnökséget, a fejlett fémkohászatot, a fazekasságot, díszítéseket, s nem utolsó sorban a kard- és lóhasználatot.” Aligha lehetne jobb, fontosabb gondolattal ajánlani e nagyszabású munkát a Tisztelt Olvasónak.

 

Akármilyen meglepő is, magyarul ez azt jelenti, hogy az etruszk a magyar (nyelv) egyik ősi formája. Tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy nemcsak meglepő állítást közöl a tudós szerző, hanem alapjaiban változtatja meg a magyar nyelvről, sőt, az őstörténetünkről kialakult, tanított képet. Ezt a tényt nem mi állapítjuk meg, ő is tudja, hiszen említi. Azt is mondhatjuk, hogy láttatja velünk nyelvünk ősi változatát. Megmutatja annak hajdani, több ezer éves szavait, pontosabban szólva, azok lehetséges formáit és máig érő fejlődési vonalát. Nem akármilyen mutatványok sorát állítja elénk és nemcsak azon csodálkozunk, amit közöl, hanem azokon a felismeréseken is, amelyek arra a következtetésekre juttatnak bennünket, hogy mindez bizony lehetséges.
Kérdeznünk kell, hogy miért nem tudtunk erről? Természetesen az elméletek a megfogalmazásukkal nem válnak igazzá, azok bizony bizonyítandóak. Viszont a fontos elméletek elhallgatása, lekicsinylése súlyos vétek! Alinei elméletét, felfedezését ő maga elég láttatóan és többféle kapcsolat bemutatásával igazolja. Ami a nyelvi vonatkozásokat illeti, magyarán szólva úgy is fogalmazhatunk, s teljes joggal, hogy egy kissé megismertet bennünket az ismeretlen magyar nyelvvel is. S ha tovább tűnődünk az olvasottakon, akkor azt is sejteni kezdjük, hogy nemcsak nyelvünk ősi formája ismeretlen a számunkra, hanem a mai magyar nyelvet sem ismerjük úgy Isten igazából. Vagyis nekünk, magyaroknak kétszeresen is érdekes és hasznos az olasz tudós munkássága.

Kezdjük Alinei egyik legmeglepőbb megállapításával: „a magyarok gyakorlatilag jelen voltak a Kárpát-medencében a bronzkorban:”. Természetesen nem a semmiből vette ezt a valóban meghökkentő állítást, hiszen könyve előszavát a következőkkel kezdi. „Kutatásaim és régészeti tanulmányaim a nyolcvanas évek második felében végleg meggyőztek arról, hogy Európa nyelveinek és nyelvjárásainak eredete sokkal ősibb, mint ahogy azt korábban gondolták, így szükségesnek tűnt egy új eredetelmélet felállítása, amely elszakad mind a hagyományos indoeurópai invázió elméletétől, mind pedig Colin Renfrew az indoeurópai népesség közelkeleti és neolitikumi eredetére vonatkozó elképzelésétől is…”. - Mindez nemcsak eltökéltségre, hanem nagy bátorságra is utal, amiért külön elismeréssel tartozunk neki. Alább így folytatja: „nehezen tudtam elfogadni azt az álláspontot, mely szerint az etruszk a megismerhető és tág értelemben vett európai környezettől teljesen elszigetelt nyelv lenne.” Majd megállapítja, hogy az etruszk nem a félsziget őslakosainak nyelve volt, hanem betelepülteké. Aztán így folytatja: „sokat olvastam az etruszkok őstörténetéről - főleg az amerikai régész, Hugh Hencken munkáját, amely fantasztikus adatokkal szolgál az etruszkok Kárpát-medencéhez fűződő rendkívül szoros kapcsolatairól - így könnyebben eligazodtam ezen a területen. Mindezek után tovább haladtam ezen a nyomvonalon: az etruszkológusok is megállapították, hogy az etruszk - épp úgy, mint a magyar - agglutináló (ragozó) nyelv volt, szóeleji hangsúllyal, magánhangzó illeszkedéssel és névutókkal.” Itt rögtön említsük meg, a professzor szavai után, hogy a mondat-, illetve szóeleji hangsúly, az egyben az ősi és természetes beszédhangsúly. Ennek nagyon egyszerű és egyetemes törvényhez tartozó oka van. Ugyanis a beszéd kezdetén van a legtöbb levegő a tüdőben. Ebből az is következik, hogy amikor beszélünk, a mondat elejére, illetve a szavak elejére jut onnan a legtöbb levegő. Minden más hangsúly külön nyomatékot és értelmet ad hozzá a hangzókhoz a magyar nyelvben.
Alinei 1987-ben kezdte elméletének kidolgozását. Ezzel kapcsolatban írja: „nem sokkal ezután, ugyanazon év augusztusában fedeztem fel, hogy két etruszk tisztségviselő elnevezése, a zila és a camde tökéletesen megegyezik a magyar őstörténet két alapvető politikai tisztségével a török eredetű dzilával (a modern magyarban gyula) és kendével.
Szükséges megjegyezni, hogy a szavak eredete, származása a legtöbb esetben bizonytalan. A „származtatók” jobb esetben is sokat tévednek, máskor felületesek és félő, hogy nem kevés alkalommal elfogultak. Nem szólva arról, hogy nem ismerik a magyar nyelv ősi törvényeit, belső rendszerét, de hát ezzel Alinei sincs tisztában, nem is lehetett. Annál jelentősebb az ő elmélete. Az a tény, hogy a két fontos méltóságot azonosította az etruszkoknál és eleinknél, nyitott szellemre, olyan kutató alkatra vall, aki nem szűk ösvényeken jár, képes tágabb látókörre és tudja, bármilyen rokonítás önmagában nem teljes. Mindig szükség van többfajta kapcsolatra. Olyannyira igaz ez, hogy módszernek is kitűnő. Alineit éppen ez vezette - mint láttuk - arra az útra, hogy a nyelvet is alaposabban vizsgálja. Igaz, arról is ír, hogy kutatási eredményei ellenére sem vár gyors sikert. Ebben aligha téved. Magunk is úgy gondoljuk, hogy bizton számíthat számos akadályra. A magyar hivatalos tudományos élet a gyakorlatban „elfelejti” tájékoztatni a társadalmat a tudomány mindennapos dolgairól. Bár az etruszk-magyar rokonítás sem mai keletű, mégis hallgatás övezi. Igen nagy szerencse, hogy a gondolkodást nem lehet el vagy leállítani, s különösen nem külföldön.
Mario Alinei Európa-szerte ismert és elismert tudós. Nem szól ok nélkül. Nem foglalkozik jelentéktelen témákkal. Lássunk néhány példát közzé tett kutatásaiból. Természetesen vizsgálódásaiban ő maga is neves és elismert tudósok munkáira támaszkodott. Például a gyula szavunkkal kapcsolatban a következőket írja: „Ami a gyula=zila fonetikus megfelelését illeti, s amely már az ősmagyar forrásokban is rejtve van, a pontos magyarázatot Carlo De Simone alapfontosságú munkájában találhatjuk meg, amikor az etruszkban előforduló görög kölcsönszavakat tanulmányozza és amely kétségkívül mérföldkőnek számít a modern etruszkológia történetében. Ez a kutatás bebizonyította, hogy a szóeleji etruszk z- lehet a görög dy- vagy -dy- megfelelője”. Említi e kérdéssel kapcsolatban az etruszk, latin, görög szavak mellett a következőket: „Mindenesetre a magyar szóeleji /gy/ helyettesítheti a kölcsönszavak kezdeti /dj/-jét, mint azt a ném. Diamant > magyar gyémánt példa is mutatja.” Ez valóban fontos felfedezés és érvényessége aligha vitatható, tehát jelentősen hozzájárul az új, Alinei-féle eredetelmélet hitelességéhez. Vannak azonban olyan rendszerei a magyar nyelvnek, amelyeket az olasz professzor nem vehetett figyelembe, már csak azért sem, mert a magyar nyelvészet sem tud róluk vagy nem fogadja el azokat. Alább olyan példákat mutatunk be, amelyeket - nézetünk szerint - nem lehet figyelmen kívül hagyni amikor a magyar nyelvet bármely más nyelvhez hasonlítjuk. Ezek főként logikai bizonyítékokat kínálnak.
Alinei a „magyar” népnévről szólva, többször említi a kis, rokon népek szavait. A mi feltételezésünk az, hogy a szóátadó nemcsak e kis nyelvek esetében, hanem általában is, a magyar nyelv volt. Vagyis a kis rokon nyelvek nem lehetnek a magyar nyelv elődei! A belső nyelvi fejlődés sokkal finomabb nyelvünkben, mint bármely másik kis rokon nyelvben. Sőt, negyven éves kutakodásunk eredményei azt sugallják, hogy általában más nyelvekben nem alakultak ki a magyar nyelvben megtalálható gyökök és logikai rendszerek. Például a körre, görbületre, kacskaringóra, stb. utaló mássalhangzó képletek a szótövekben. Ezek közé tartozik a k+r, tehát kör, kerék, karika, kerek, karima, korona, karám, kar, karol. Illetve a g+r, képlet jelenléte a szótőben a következő szavaknál: görgő, gördül, görbe, görcs, - fagörcse, amely körökből áll -, guriga, gurul, görbe és így tovább. E két képlet megtalálható legalább háromszáz szavunk tövében. Természetesen vannak más képletek is, itt csak a példa kedvéért írunk ide néhányat. Említhető a töm, tömeg, tömény, tömérdek, töméntelen, tömkeleg és így tovább szavaink első szótagjában, illetve például a te~tem~es szavunk közepén található t+m képlet. Az vitathatatlan, hogy ez a szó is sokat jelent, nagyságra utal, akár a többi felsorolt. Végső soron, mintha a mongol tumen - jelentése tízezer - volna az egyik őstő, ősgyök. De a jelentés ott lappang a támad, tám-fal, támasz stb. szavakban s aligha csacska feltételezés azt állítani, hogy ezt találjuk a Tamerlán, Timur Lenk, Temudzsin nevekben is.
Az Ómagyar Mária-siralomban kétszer is előfordul az „édes” vagy mézként édes kifejezés, az ezes, illetve a mezuul, azaz mézként édes, mézédes formában. Ez a régi együttlét azt is mutatja, hogy ősi és logikus jelentéskapcsolatról van szó! Hiszen a legkihívóbb íz az édes. A szótő íz~id. Ám az anya vagy az apa csakis a magyar nyelvben édes. Ady Endre édesanyját csak Ides-nek nevezte. Alinei azt írja, hogy önmagában az „édes” szavunk anyát jelent.
A mi nyelvünkben lehetséges nemcsak az édesanya, édesapa, hanem az édes testvérek, édes fiam, édes lányom, sőt ráadásul sokféle vonatkozásban az „édesem” kifejezés használata is. Ez az utóbbi nemcsak vérségi, rokoni viszonyt feltételezhet, de barátit, szeretőit, stb.
Az „édes haza” kifejezés is egyedülálló kapcsolat nyelvünkben, más nyelvben nem ismert. E sorok írója úgy tudja, hogy Hunyadi János használta először ezt a kifejezést. Sőt, az „édes öregem” szinte mindennapos fordulat.
Alinei professzor mindezekről sokkal kevesebbet tudhat, mint az szükséges volna, mégis nagyon messzire jutott. Mindenesetre munkája beláthatatlanul fontos és páratlan. Ezt ő is tudja, mert azt is megjegyzi egyhelyütt, hogy ezután másként kell vizsgálnunk az Árpád-féle honfoglalást, és át kell alaposan írni a magyar őstörténetet. Tud László Gyula „kettős honfoglalás” elméletéről is. (Gyula bátyánk szűkebb körben nem egyszer hangoztatta, hogy az bizony nem kettős, hanem többszörös honfoglalás volt. Azaz - a mi véleményünk szerint is - honvisszafoglalás, hazatérés.) Az Alinei által bizonyított ősi etruszk~magyar azonosság nemcsak a kettős hatalom kölcsönös jelenlétével, hanem az etruszk és magyar szavak összehasonlításával módfelett izgalmas olvasmány. Könyvéből megtudjuk, hogy az etruszk nyelv írott emlékei főként sírfeliratokon maradtak fönn. Így viszonylag kevés az összemérhető szöveg, ám ahhoz azért elég, hogy az összehasonlítás hitelesen megtörténhessen.

Idevonatkozóan a következőket olvashatjuk Strabón GEOGRAPHIKA című nagy munkájában. „A tyrrenieket a rómaiak etrusknak és tusknak nevezik.” A mai térképeken hiába keressük Olaszország területén a hajdani Etruriát, nem találjuk. A Strabón könyvében szereplő térképen még ezen a néven olvasható. De ma már nem így hívják a nagyjából Rómától Pisáig elterülő síkságot, a Középső Appenninektől nyugatra lévő országrészt. E területen nyilván az előbb említett nevek, szógyökök nyomán - tusc>tosk változás - kapta a nevét a mai Toscana. A régi térkép szerint ezt a vidéket hívták Etruriának. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy etruszkok csak ezen a tájékon, a mai Olaszország közepén éltek, hanem ennél nagyobb országrészen, nem szólva arról, hogy a feltételezések szerint, északi, észak-keleti irányból telepedtek be. Az eddig ismert leletek is ennél nagyobb térségből származnak. Mielőtt néhány szórokonítást bemutatnánk az Alinei által közölt nem kevésből, szükségesnek látjuk kitérni újra a valóban nagyon fontos - a szerző által török eredetűnek jelölt - zila = gyula (dzila, jula, jila) szóra. Ezzel kapcsolatban kell elmondanunk, hogy Körösi Csoma Sándor ránk maradt, három nyelvű - szanszkrit, angol, magyar - kis szótárában is megtalálható ez a szó és érdemes volna az összefüggéseket alaposabban megvizsgálni. Hiszen nagy a valószínűsége annak, hogy azonos szóról beszélünk.
A szanszkrit jalná jelentése ugyanis gyúlni. Csak érdekességképpen említem, hogy a kérdéses jalná szó megegyezik az egyik felvidéki, Bars megyei község nevével (jelenleg Trnava Hora). Gondoljuk meg, hogy a magyar nyelvben is a „gyúl”, „gyullad”, „gyújt” szógyökei azonosak! Aki tüzet rak, nemcsak meleget teremt, hanem világosságot, fényt is gyújt. Mondjuk is, hogy „fény gyúlt az agyában”, és így tovább. Amit megértünk, az megvilágosodik a számunkra. Talán az sem véletlen alaki kapcsolat, hogy az „ég” szavunknak két jelentése van, ég a tűz és az Isten égi Atya, az ég királya. (A napisten léte is jól példázza a fényt, a tüzet és az eget.) A tűzgyújtást égés, meleg, világosság, fény követi. Ez a valóság ősi logikája. Érdekesek a további szanszkrit szavak: jaláná (to ignite) = gyújtani, jalwáná (to burn) = gyújtani, jwalati (shines, burns) = fénylik, gyúl stb. Azért említettük ezeket a szavakat, hogy korábbi megjegyzésünket alátámasszuk. Ugyanis a származtatás, rokonítás kényes dolog, szinte mindig belekeverik a politikát is. Alinei a besenyő törzsi nevet, a Yilát, illetve a julából származó - Róna-Tas András nyomán példaként megjelölt - jila, majd a Yulayt, Yulamant is említi. Egyúttal azt is, hogy a kettős uralkodói méltóság kazár, a „gyula”-ság pedig török eredetű. Ez utóbbiakkal kapcsolatban nem foglalunk állást, nem vagyunk a téma szakértői, ám sok minden arra vall, nem szükséges, hogy így legyen. Mára köztudott, hogy a zsákutcába vivő finnugor elméletet is csak kis részben tartjuk figyelemre méltónak. Megint azt kell kijelentenünk, hogy a magyar nyelv sokkal inkább átadó - akár egész Európa vonatkozásában, a többiről másutt szólunk - mint átvevő. Csak egyetlen dolgot említünk, az uralinak vagy finnugornak stb., nevezett kis népek nyelvei - e sorok írója a manysi Juvan Sesztalov verseiből, eredetiből mintegy harmincat fordított és tett közzé - valóban rokon nyelveknek tekinthetők, de téves következtetés az, hogy nyelveik a magyar nyelv, népeik a magyar nép ősei! Őket elődeinknek tekinteni, valóban nemcsak komolytalan, hanem tudománytalan is. Noha Alinei is joggal hivatkozhat rájuk, szavaikra, és azok között valóban lehetnek régebbi magyar szavak, szóváltozatok, régi átadások. Ám a perdöntő a magyar nyelv agglutináló volta és szókincsének, működésének mássalhangzós és logikus rendszere. Egyébként is, ha összehasonlítjuk e kis nyelveket a magyar nyelvvel szerkezeti - szókincs, szóhasználati lehetőségek, példátlan logikai szálak egészen az ősgyökökig stb. - vonatkozásokban, akkor kétségünk sem lehet azzal kapcsolatban, hogy a magyar nyelv a kölcsönző.
Ha mindezekről tudott volna Alinei s tudnának mások, akkor könnyebb és hitelesebb lehetne a szószármaztatás. Ő ugyanis említi többször is a manysi, hanti ember szavakat, de azok inkább férfit jelenthetnek, eredetileg talán hím-et, kan-t és így tovább. Mert a magyar nyelv megint valóságosan egyesíti a nőt és a férfit emberré! Nem tudni van-e nyelv, amelyikben az ember szóban benne volna a nő és a férfi jelentése is ?!
Végül lássunk néhány szórokonítást Alineitől. Az etruszk ais, eis szótövet a magyar is-sel azonosítja, ami lehetett „ős” is. Például a finn nyelvben az isä jelentése apa. (Az etruszk papa jelentése apa, nagyapa, a papals pedig unoka.) Az előbbit, mint ős-őst, az isten szavunk gyökének gondolja. Lehetséges. (Finnben Isten Jumala, de az Öregisten Ukko, ez ősi magyar pogányisten is. Állat- és földvételnél, egyezségkötésnél fontos szerepe volt nálunk az „ukkó” pohárnak. Amikor áldomást ittak az egyezségre, előbb kilottyintottak-löttyintettek a földre a poharakból, ezzel áldoztak a földanyának.) Ami pedig az isten szót illeti, a szanszkrit isteh jelentése uralkodik, aztán Isten és lenni. Az Ísha Siva isten neve (name of Siva), az ishtam (God) Isten. De istent jelent a perzsa Jazdán is. Megfigyelhető általánosan, hogy a „jó”, az „atya” - Atyaisten, Jóisten - fogalmak is gyakran összekapcsolódnak s lehetőség van ennek feltételezésére az angol good és a God, aztán a német gut és a der Gott lehető ősi összefüggéseivel. Igaz, kedves barát közlése szerint, angolul a God szót nem illett kimondani. Az etruszk avil szót már régebben, egymástól függetlenül többen is a magyar „év” szóval azonosították. Mert az etruszk hut, a magyar hat (szám), az elssi első. Azonban a számokkal kapcsolatban vannak még egyetértési nehézségek. Az „avil”-lal, mint sok más etruszk szóval látszólag első olvasásra nem tudunk mit kezdeni. De ha meggondoljuk, akkor az év szavunk nemcsak lezárt időegység, hanem folyamat is. Amint elkezdjük használni, ezt azonnal észre is vesszük. Íme: év - évül, elévül, illetve a mélyhangzó változat avul, elavul és innen származtatható az avar szavunk is. Mindezek mellett több, más dolog is vezette Alineit és a kutatókat. Például a ló elterjedése az itáliai félszigeten. A temetkezések szokásai, edények, sírkamrák belső feliratai, amelyek különböző vésett jelenetek „képaláírásaiként” olvashatók.
Végül egyetlen példát említünk még, korábbi ígéretünkhöz híven. Ez pedig az etruszk „tam-„ szótő, amely Alinei szerint „Olyan magyar alakokkal hozható összefüggésbe, mint a támad, („keletkezik” értelemben), támaszt, támogat, támasz stb. Eredete ismeretlen, de minden bizonnyal a tam- alaptőből alakult ki különféle igei és névszói képzők és ragok segítségével. A t+m mássalhangzó képletet megtaláljuk a töm, tömeg, tömény, töméntelen, teméntelen, tömkeleg, tömérdek, temérdek, te~tem~es, stb. szavakban. Látható, hogy nagyság és erő a jelentés lényege, a már korábban említett mongol tumen = tízezer, szóban. De logikusan ide illenek a támad, támfal, támasz, támaszték, stb. jelentések. S nyugodt lélekkel írhatjuk le azt is, hogy ez a szótő nem ismeretlen eredetű! Annak idején Batu kán három tumennel állomásozott hazánkban ideiglenesen. A harmincezres lovas hadsereg kora legnagyobb hadi ereje volt.
Befejezésül is idézzük Alinei szavait, véleményét. „A magyarok/etruszkok beszivárgása a Kárpát-medencéből Itáliába tengeri vagy szárazföldi úton nem csak, hogy nem tűnik merész kijelentésnek, hanem megfelel az összes régészeti feltárásnak, sőt, ez az egyik legtekintélyesebb tudós által sugallt magyarázat. Hencken és követőinek konklúziója ismeretében azt állíthatjuk, hogy az egyetlen ok, amely miatt nem tették meg az etruszkok=magyarok megfeleltetését az, hogy a hagyományos törénelmi kronológiák ezt gátolták a magyarok késői érkezésének elméletével”. Világos beszéd! A magyar „tudomány” ismét ellenünk dolgozott! Ugyanis, ahogy később Alinei írja, sokkal régebbi földművességnek kellett lennie a Kárpát-medencében és nem kétséges, hogy e népek az etruszk-magyar nyelvet beszélték. Mint ahogy „…a villanovaiak a magyar nyelv archaikus formáját beszélték.”
A mai észak-olaszországi részt Felsina névvel, a délit Alsina néven tartották számon. (Akár felvethetné valaki a felvég-alvég párhuzamot is.) Mario Alinei szerint: „…meghatározó elit, magyar komponens, mely a kárpát-dunai térségből származik s volt Európa ipari szíve abban az időszakban, mely a kalkolitikumtól a bronzkor végéig tart. Ennek az elit hódító csoportnak köszönheti Itália a hamvasztás elterjedését, az új építési technikákat, a hidraulikus mérnökséget, a fejlett fémkohászatot, a fazekasságot, díszítéseket, s nem utolsó sorban a kard- és lóhasználatot.” Aligha lehetne jobb, fontosabb gondolattal ajánlani e nagyszabású munkát a Tisztelt Olvasónak.

Akármilyen meglepő is, magyarul ez azt jelenti, hogy az etruszk a magyar (nyelv) egyik ősi formája. Tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy nemcsak meglepő állítást közöl a tudós szerző, hanem alapjaiban változtatja meg a magyar nyelvről, sőt, az őstörténetünkről kialakult, tanított képet. Ezt a tényt nem mi állapítjuk meg, ő is tudja, hiszen említi. Azt is mondhatjuk, hogy láttatja velünk nyelvünk ősi változatát. Megmutatja annak hajdani, több ezer éves szavait, pontosabban szólva, azok lehetséges formáit és máig érő fejlődési vonalát. Nem akármilyen mutatványok sorát állítja elénk és nemcsak azon csodálkozunk, amit közöl, hanem azokon a felismeréseken is, amelyek arra a következtetésekre juttatnak bennünket, hogy mindez bizony lehetséges.
Kérdeznünk kell, hogy miért nem tudtunk erről? Természetesen az elméletek a megfogalmazásukkal nem válnak igazzá, azok bizony bizonyítandóak. Viszont a fontos elméletek elhallgatása, lekicsinylése súlyos vétek! Alinei elméletét, felfedezését ő maga elég láttatóan és többféle kapcsolat bemutatásával igazolja. Ami a nyelvi vonatkozásokat illeti, magyarán szólva úgy is fogalmazhatunk, s teljes joggal, hogy egy kissé megismertet bennünket az ismeretlen magyar nyelvvel is. S ha tovább tűnődünk az olvasottakon, akkor azt is sejteni kezdjük, hogy nemcsak nyelvünk ősi formája ismeretlen a számunkra, hanem a mai magyar nyelvet sem ismerjük úgy Isten igazából. Vagyis nekünk, magyaroknak kétszeresen is érdekes és hasznos az olasz tudós munkássága.

Kezdjük Alinei egyik legmeglepőbb megállapításával: „a magyarok gyakorlatilag jelen voltak a Kárpát-medencében a bronzkorban:”. Természetesen nem a semmiből vette ezt a valóban meghökkentő állítást, hiszen könyve előszavát a következőkkel kezdi. „Kutatásaim és régészeti tanulmányaim a nyolcvanas évek második felében végleg meggyőztek arról, hogy Európa nyelveinek és nyelvjárásainak eredete sokkal ősibb, mint ahogy azt korábban gondolták, így szükségesnek tűnt egy új eredetelmélet felállítása, amely elszakad mind a hagyományos indoeurópai invázió elméletétől, mind pedig Colin Renfrew az indoeurópai népesség közelkeleti és neolitikumi eredetére vonatkozó elképzelésétől is…”. - Mindez nemcsak eltökéltségre, hanem nagy bátorságra is utal, amiért külön elismeréssel tartozunk neki. Alább így folytatja: „nehezen tudtam elfogadni azt az álláspontot, mely szerint az etruszk a megismerhető és tág értelemben vett európai környezettől teljesen elszigetelt nyelv lenne.” Majd megállapítja, hogy az etruszk nem a félsziget őslakosainak nyelve volt, hanem betelepülteké. Aztán így folytatja: „sokat olvastam az etruszkok őstörténetéről - főleg az amerikai régész, Hugh Hencken munkáját, amely fantasztikus adatokkal szolgál az etruszkok Kárpát-medencéhez fűződő rendkívül szoros kapcsolatairól - így könnyebben eligazodtam ezen a területen. Mindezek után tovább haladtam ezen a nyomvonalon: az etruszkológusok is megállapították, hogy az etruszk - épp úgy, mint a magyar - agglutináló (ragozó) nyelv volt, szóeleji hangsúllyal, magánhangzó illeszkedéssel és névutókkal.” Itt rögtön említsük meg, a professzor szavai után, hogy a mondat-, illetve szóeleji hangsúly, az egyben az ősi és természetes beszédhangsúly. Ennek nagyon egyszerű és egyetemes törvényhez tartozó oka van. Ugyanis a beszéd kezdetén van a legtöbb levegő a tüdőben. Ebből az is következik, hogy amikor beszélünk, a mondat elejére, illetve a szavak elejére jut onnan a legtöbb levegő. Minden más hangsúly külön nyomatékot és értelmet ad hozzá a hangzókhoz a magyar nyelvben.
Alinei 1987-ben kezdte elméletének kidolgozását. Ezzel kapcsolatban írja: „nem sokkal ezután, ugyanazon év augusztusában fedeztem fel, hogy két etruszk tisztségviselő elnevezése, a zila és a camde tökéletesen megegyezik a magyar őstörténet két alapvető politikai tisztségével a török eredetű dzilával (a modern magyarban gyula) és kendével.
Szükséges megjegyezni, hogy a szavak eredete, származása a legtöbb esetben bizonytalan. A „származtatók” jobb esetben is sokat tévednek, máskor felületesek és félő, hogy nem kevés alkalommal elfogultak. Nem szólva arról, hogy nem ismerik a magyar nyelv ősi törvényeit, belső rendszerét, de hát ezzel Alinei sincs tisztában, nem is lehetett. Annál jelentősebb az ő elmélete. Az a tény, hogy a két fontos méltóságot azonosította az etruszkoknál és eleinknél, nyitott szellemre, olyan kutató alkatra vall, aki nem szűk ösvényeken jár, képes tágabb látókörre és tudja, bármilyen rokonítás önmagában nem teljes. Mindig szükség van többfajta kapcsolatra. Olyannyira igaz ez, hogy módszernek is kitűnő. Alineit éppen ez vezette - mint láttuk - arra az útra, hogy a nyelvet is alaposabban vizsgálja. Igaz, arról is ír, hogy kutatási eredményei ellenére sem vár gyors sikert. Ebben aligha téved. Magunk is úgy gondoljuk, hogy bizton számíthat számos akadályra. A magyar hivatalos tudományos élet a gyakorlatban „elfelejti” tájékoztatni a társadalmat a tudomány mindennapos dolgairól. Bár az etruszk-magyar rokonítás sem mai keletű, mégis hallgatás övezi. Igen nagy szerencse, hogy a gondolkodást nem lehet el vagy leállítani, s különösen nem külföldön.
Mario Alinei Európa-szerte ismert és elismert tudós. Nem szól ok nélkül. Nem foglalkozik jelentéktelen témákkal. Lássunk néhány példát közzé tett kutatásaiból. Természetesen vizsgálódásaiban ő maga is neves és elismert tudósok munkáira támaszkodott. Például a gyula szavunkkal kapcsolatban a következőket írja: „Ami a gyula=zila fonetikus megfelelését illeti, s amely már az ősmagyar forrásokban is rejtve van, a pontos magyarázatot Carlo De Simone alapfontosságú munkájában találhatjuk meg, amikor az etruszkban előforduló görög kölcsönszavakat tanulmányozza és amely kétségkívül mérföldkőnek számít a modern etruszkológia történetében. Ez a kutatás bebizonyította, hogy a szóeleji etruszk z- lehet a görög dy- vagy -dy- megfelelője”. Említi e kérdéssel kapcsolatban az etruszk, latin, görög szavak mellett a következőket: „Mindenesetre a magyar szóeleji /gy/ helyettesítheti a kölcsönszavak kezdeti /dj/-jét, mint azt a ném. Diamant > magyar gyémánt példa is mutatja.” Ez valóban fontos felfedezés és érvényessége aligha vitatható, tehát jelentősen hozzájárul az új, Alinei-féle eredetelmélet hitelességéhez. Vannak azonban olyan rendszerei a magyar nyelvnek, amelyeket az olasz professzor nem vehetett figyelembe, már csak azért sem, mert a magyar nyelvészet sem tud róluk vagy nem fogadja el azokat. Alább olyan példákat mutatunk be, amelyeket - nézetünk szerint - nem lehet figyelmen kívül hagyni amikor a magyar nyelvet bármely más nyelvhez hasonlítjuk. Ezek főként logikai bizonyítékokat kínálnak.
Alinei a „magyar” népnévről szólva, többször említi a kis, rokon népek szavait. A mi feltételezésünk az, hogy a szóátadó nemcsak e kis nyelvek esetében, hanem általában is, a magyar nyelv volt. Vagyis a kis rokon nyelvek nem lehetnek a magyar nyelv elődei! A belső nyelvi fejlődés sokkal finomabb nyelvünkben, mint bármely másik kis rokon nyelvben. Sőt, negyven éves kutakodásunk eredményei azt sugallják, hogy általában más nyelvekben nem alakultak ki a magyar nyelvben megtalálható gyökök és logikai rendszerek. Például a körre, görbületre, kacskaringóra, stb. utaló mássalhangzó képletek a szótövekben. Ezek közé tartozik a k+r, tehát kör, kerék, karika, kerek, karima, korona, karám, kar, karol. Illetve a g+r, képlet jelenléte a szótőben a következő szavaknál: görgő, gördül, görbe, görcs, - fagörcse, amely körökből áll -, guriga, gurul, görbe és így tovább. E két képlet megtalálható legalább háromszáz szavunk tövében. Természetesen vannak más képletek is, itt csak a példa kedvéért írunk ide néhányat. Említhető a töm, tömeg, tömény, tömérdek, töméntelen, tömkeleg és így tovább szavaink első szótagjában, illetve például a te~tem~es szavunk közepén található t+m képlet. Az vitathatatlan, hogy ez a szó is sokat jelent, nagyságra utal, akár a többi felsorolt. Végső soron, mintha a mongol tumen - jelentése tízezer - volna az egyik őstő, ősgyök. De a jelentés ott lappang a támad, tám-fal, támasz stb. szavakban s aligha csacska feltételezés azt állítani, hogy ezt találjuk a Tamerlán, Timur Lenk, Temudzsin nevekben is.
Az Ómagyar Mária-siralomban kétszer is előfordul az „édes” vagy mézként édes kifejezés, az ezes, illetve a mezuul, azaz mézként édes, mézédes formában. Ez a régi együttlét azt is mutatja, hogy ősi és logikus jelentéskapcsolatról van szó! Hiszen a legkihívóbb íz az édes. A szótő íz~id. Ám az anya vagy az apa csakis a magyar nyelvben édes. Ady Endre édesanyját csak Ides-nek nevezte. Alinei azt írja, hogy önmagában az „édes” szavunk anyát jelent.
A mi nyelvünkben lehetséges nemcsak az édesanya, édesapa, hanem az édes testvérek, édes fiam, édes lányom, sőt ráadásul sokféle vonatkozásban az „édesem” kifejezés használata is. Ez az utóbbi nemcsak vérségi, rokoni viszonyt feltételezhet, de barátit, szeretőit, stb.
Az „édes haza” kifejezés is egyedülálló kapcsolat nyelvünkben, más nyelvben nem ismert. E sorok írója úgy tudja, hogy Hunyadi János használta először ezt a kifejezést. Sőt, az „édes öregem” szinte mindennapos fordulat.
Alinei professzor mindezekről sokkal kevesebbet tudhat, mint az szükséges volna, mégis nagyon messzire jutott. Mindenesetre munkája beláthatatlanul fontos és páratlan. Ezt ő is tudja, mert azt is megjegyzi egyhelyütt, hogy ezután másként kell vizsgálnunk az Árpád-féle honfoglalást, és át kell alaposan írni a magyar őstörténetet. Tud László Gyula „kettős honfoglalás” elméletéről is. (Gyula bátyánk szűkebb körben nem egyszer hangoztatta, hogy az bizony nem kettős, hanem többszörös honfoglalás volt. Azaz - a mi véleményünk szerint is - honvisszafoglalás, hazatérés.) Az Alinei által bizonyított ősi etruszk~magyar azonosság nemcsak a kettős hatalom kölcsönös jelenlétével, hanem az etruszk és magyar szavak összehasonlításával módfelett izgalmas olvasmány. Könyvéből megtudjuk, hogy az etruszk nyelv írott emlékei főként sírfeliratokon maradtak fönn. Így viszonylag kevés az összemérhető szöveg, ám ahhoz azért elég, hogy az összehasonlítás hitelesen megtörténhessen.

Idevonatkozóan a következőket olvashatjuk Strabón GEOGRAPHIKA című nagy munkájában. „A tyrrenieket a rómaiak etrusknak és tusknak nevezik.” A mai térképeken hiába keressük Olaszország területén a hajdani Etruriát, nem találjuk. A Strabón könyvében szereplő térképen még ezen a néven olvasható. De ma már nem így hívják a nagyjából Rómától Pisáig elterülő síkságot, a Középső Appenninektől nyugatra lévő országrészt. E területen nyilván az előbb említett nevek, szógyökök nyomán - tusc>tosk változás - kapta a nevét a mai Toscana. A régi térkép szerint ezt a vidéket hívták Etruriának. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy etruszkok csak ezen a tájékon, a mai Olaszország közepén éltek, hanem ennél nagyobb országrészen, nem szólva arról, hogy a feltételezések szerint, északi, észak-keleti irányból telepedtek be. Az eddig ismert leletek is ennél nagyobb térségből származnak. Mielőtt néhány szórokonítást bemutatnánk az Alinei által közölt nem kevésből, szükségesnek látjuk kitérni újra a valóban nagyon fontos - a szerző által török eredetűnek jelölt - zila = gyula (dzila, jula, jila) szóra. Ezzel kapcsolatban kell elmondanunk, hogy Körösi Csoma Sándor ránk maradt, három nyelvű - szanszkrit, angol, magyar - kis szótárában is megtalálható ez a szó és érdemes volna az összefüggéseket alaposabban megvizsgálni. Hiszen nagy a valószínűsége annak, hogy azonos szóról beszélünk.
A szanszkrit jalná jelentése ugyanis gyúlni. Csak érdekességképpen említem, hogy a kérdéses jalná szó megegyezik az egyik felvidéki, Bars megyei község nevével (jelenleg Trnava Hora). Gondoljuk meg, hogy a magyar nyelvben is a „gyúl”, „gyullad”, „gyújt” szógyökei azonosak! Aki tüzet rak, nemcsak meleget teremt, hanem világosságot, fényt is gyújt. Mondjuk is, hogy „fény gyúlt az agyában”, és így tovább. Amit megértünk, az megvilágosodik a számunkra. Talán az sem véletlen alaki kapcsolat, hogy az „ég” szavunknak két jelentése van, ég a tűz és az Isten égi Atya, az ég királya. (A napisten léte is jól példázza a fényt, a tüzet és az eget.) A tűzgyújtást égés, meleg, világosság, fény követi. Ez a valóság ősi logikája. Érdekesek a további szanszkrit szavak: jaláná (to ignite) = gyújtani, jalwáná (to burn) = gyújtani, jwalati (shines, burns) = fénylik, gyúl stb. Azért említettük ezeket a szavakat, hogy korábbi megjegyzésünket alátámasszuk. Ugyanis a származtatás, rokonítás kényes dolog, szinte mindig belekeverik a politikát is. Alinei a besenyő törzsi nevet, a Yilát, illetve a julából származó - Róna-Tas András nyomán példaként megjelölt - jila, majd a Yulayt, Yulamant is említi. Egyúttal azt is, hogy a kettős uralkodói méltóság kazár, a „gyula”-ság pedig török eredetű. Ez utóbbiakkal kapcsolatban nem foglalunk állást, nem vagyunk a téma szakértői, ám sok minden arra vall, nem szükséges, hogy így legyen. Mára köztudott, hogy a zsákutcába vivő finnugor elméletet is csak kis részben tartjuk figyelemre méltónak. Megint azt kell kijelentenünk, hogy a magyar nyelv sokkal inkább átadó - akár egész Európa vonatkozásában, a többiről másutt szólunk - mint átvevő. Csak egyetlen dolgot említünk, az uralinak vagy finnugornak stb., nevezett kis népek nyelvei - e sorok írója a manysi Juvan Sesztalov verseiből, eredetiből mintegy harmincat fordított és tett közzé - valóban rokon nyelveknek tekinthetők, de téves következtetés az, hogy nyelveik a magyar nyelv, népeik a magyar nép ősei! Őket elődeinknek tekinteni, valóban nemcsak komolytalan, hanem tudománytalan is. Noha Alinei is joggal hivatkozhat rájuk, szavaikra, és azok között valóban lehetnek régebbi magyar szavak, szóváltozatok, régi átadások. Ám a perdöntő a magyar nyelv agglutináló volta és szókincsének, működésének mássalhangzós és logikus rendszere. Egyébként is, ha összehasonlítjuk e kis nyelveket a magyar nyelvvel szerkezeti - szókincs, szóhasználati lehetőségek, példátlan logikai szálak egészen az ősgyökökig stb. - vonatkozásokban, akkor kétségünk sem lehet azzal kapcsolatban, hogy a magyar nyelv a kölcsönző.
Ha mindezekről tudott volna Alinei s tudnának mások, akkor könnyebb és hitelesebb lehetne a szószármaztatás. Ő ugyanis említi többször is a manysi, hanti ember szavakat, de azok inkább férfit jelenthetnek, eredetileg talán hím-et, kan-t és így tovább. Mert a magyar nyelv megint valóságosan egyesíti a nőt és a férfit emberré! Nem tudni van-e nyelv, amelyikben az ember szóban benne volna a nő és a férfi jelentése is ?!
Végül lássunk néhány szórokonítást Alineitől. Az etruszk ais, eis szótövet a magyar is-sel azonosítja, ami lehetett „ős” is. Például a finn nyelvben az isä jelentése apa. (Az etruszk papa jelentése apa, nagyapa, a papals pedig unoka.) Az előbbit, mint ős-őst, az isten szavunk gyökének gondolja. Lehetséges. (Finnben Isten Jumala, de az Öregisten Ukko, ez ősi magyar pogányisten is. Állat- és földvételnél, egyezségkötésnél fontos szerepe volt nálunk az „ukkó” pohárnak. Amikor áldomást ittak az egyezségre, előbb kilottyintottak-löttyintettek a földre a poharakból, ezzel áldoztak a földanyának.) Ami pedig az isten szót illeti, a szanszkrit isteh jelentése uralkodik, aztán Isten és lenni. Az Ísha Siva isten neve (name of Siva), az ishtam (God) Isten. De istent jelent a perzsa Jazdán is. Megfigyelhető általánosan, hogy a „jó”, az „atya” - Atyaisten, Jóisten - fogalmak is gyakran összekapcsolódnak s lehetőség van ennek feltételezésére az angol good és a God, aztán a német gut és a der Gott lehető ősi összefüggéseivel. Igaz, kedves barát közlése szerint, angolul a God szót nem illett kimondani. Az etruszk avil szót már régebben, egymástól függetlenül többen is a magyar „év” szóval azonosították. Mert az etruszk hut, a magyar hat (szám), az elssi első. Azonban a számokkal kapcsolatban vannak még egyetértési nehézségek. Az „avil”-lal, mint sok más etruszk szóval látszólag első olvasásra nem tudunk mit kezdeni. De ha meggondoljuk, akkor az év szavunk nemcsak lezárt időegység, hanem folyamat is. Amint elkezdjük használni, ezt azonnal észre is vesszük. Íme: év - évül, elévül, illetve a mélyhangzó változat avul, elavul és innen származtatható az avar szavunk is. Mindezek mellett több, más dolog is vezette Alineit és a kutatókat. Például a ló elterjedése az itáliai félszigeten. A temetkezések szokásai, edények, sírkamrák belső feliratai, amelyek különböző vésett jelenetek „képaláírásaiként” olvashatók.
Végül egyetlen példát említünk még, korábbi ígéretünkhöz híven. Ez pedig az etruszk „tam-„ szótő, amely Alinei szerint „Olyan magyar alakokkal hozható összefüggésbe, mint a támad, („keletkezik” értelemben), támaszt, támogat, támasz stb. Eredete ismeretlen, de minden bizonnyal a tam- alaptőből alakult ki különféle igei és névszói képzők és ragok segítségével. A t+m mássalhangzó képletet megtaláljuk a töm, tömeg, tömény, töméntelen, teméntelen, tömkeleg, tömérdek, temérdek, te~tem~es, stb. szavakban. Látható, hogy nagyság és erő a jelentés lényege, a már korábban említett mongol tumen = tízezer, szóban. De logikusan ide illenek a támad, támfal, támasz, támaszték, stb. jelentések. S nyugodt lélekkel írhatjuk le azt is, hogy ez a szótő nem ismeretlen eredetű! Annak idején Batu kán három tumennel állomásozott hazánkban ideiglenesen. A harmincezres lovas hadsereg kora legnagyobb hadi ereje volt.
Befejezésül is idézzük Alinei szavait, véleményét. „A magyarok/etruszkok beszivárgása a Kárpát-medencéből Itáliába tengeri vagy szárazföldi úton nem csak, hogy nem tűnik merész kijelentésnek, hanem megfelel az összes régészeti feltárásnak, sőt, ez az egyik legtekintélyesebb tudós által sugallt magyarázat. Hencken és követőinek konklúziója ismeretében azt állíthatjuk, hogy az egyetlen ok, amely miatt nem tették meg az etruszkok=magyarok megfeleltetését az, hogy a hagyományos törénelmi kronológiák ezt gátolták a magyarok késői érkezésének elméletével”. Világos beszéd! A magyar „tudomány” ismét ellenünk dolgozott! Ugyanis, ahogy később Alinei írja, sokkal régebbi földművességnek kellett lennie a Kárpát-medencében és nem kétséges, hogy e népek az etruszk-magyar nyelvet beszélték. Mint ahogy „…a villanovaiak a magyar nyelv archaikus formáját beszélték.”
A mai észak-olaszországi részt Felsina névvel, a délit Alsina néven tartották számon. (Akár felvethetné valaki a felvég-alvég párhuzamot is.) Mario Alinei szerint: „…meghatározó elit, magyar komponens, mely a kárpát-dunai térségből származik s volt Európa ipari szíve abban az időszakban, mely a kalkolitikumtól a bronzkor végéig tart. Ennek az elit hódító csoportnak köszönheti Itália a hamvasztás elterjedését, az új építési technikákat, a hidraulikus mérnökséget, a fejlett fémkohászatot, a fazekasságot, díszítéseket, s nem utolsó sorban a kard- és lóhasználatot.” Aligha lehetne jobb, fontosabb gondolattal ajánlani e nagyszabású munkát a Tisztelt Olvasónak.