Egy õsi megváltásmítosz

A honfoglaló magyarok hitvilágában valószínûleg nagy szerepe volt a manicheizmusnak. Ez az iráni eredetû, gnosztikus Fény-vallás sok rokon vonást mutat a kereszténységgel, de annak ortodox változatával ellentétben nem a Jahve-hitet, hanem a zoroasztrizmust és a buddhizmust választotta szellemi elõzményének.

Mivel a középkor európai eretnek mozgalmait jórészt a manicheizmus ihlette, ma már nem könnyû ilyen szövegeket találni. Kíváncsi iranisták azonban idõnként mégis rábukkannak egy-egy rejtett kincsre. Ez történt Mary Boyce -szal is az ötvenes évek elején, aki ki is adta a párthus nyelvû manicheus himnuszokat.

A ritka gyöngyszemekre eredetileg egy német régészeti expedíció lelt rá Kínai Turkesztánban, az anyag feldolgozását azonban nehezítette annak töredékessége. A szaktudósok körében azonban ismert tény volt, hogy létezett egy megváltásmisztérium az iráni zoroasztriánusok körében, amelyet azután a manicheusok megörököltek, és nyugati vallási közösségeknek közvetítettek. Az Angad Rošnan (Nyolcadik Bugyor) címet viselõ ciklus halottas és világvégi himnuszokból áll, és szoros kapcsolatban van gnosztikus szekták gyászirodalmával. Az iráni szövegek ugyanis a titokzatos Elsõ Ember haláláról és üdvözülésérõl, a Fény és az egyes lelkek felszabadításáról szólnak - vagyis a manicheus vallás központi kérdésérõl! Ennek a szent halálnak tehát az életszentséget megvalósított életpálya az elõfeltétele. A párthus nyelvû himnuszokat élet iránti közöny és a halál miatti aggodalom jellemzi.

Az értelmezés kulcsát egy Ibn an-Nadim nevû szerzõ adja meg a maga Fihrist címû munkájában. Mikor a halál egy igaz emberhez közelít, bölcs vezetõ alakjában egy fényisten érkezik hozzá s vele három istenség, és utóbbiak vizesedényt, köntöst, hajpántot, koronát és fénykoszorút hoznak a haldoklónak. Ugyanakkor az ördög is megjelenik elõtte bírvágy és bujaság képében, más ördögökkel együtt. Mikor az igaz ember mindezeket megpillantja, hívja a Bölcsesség alakjába öltözött fényistent (vagy fényistennõt), és ez körbe is fogja õt a másik három segítõ istenséggel (arkangyallal). Ezt látva az ördögök meghátrálnak és elszállnak.

Más himnuszok szerzõi is vállalkoztak ugyanannak a pillanatnak az ábrázolására: hõsük a testbõl frissen kiszabadult, sorsára várakozó lélek. Ilyen helyzeteket a kopt Zsoltároskönyv is megörökít. Jézus és Hérakleidész zsoltárai ban a lelket szintén ellenségei veszik körül a halál bekövetkezte után: kegyetlenek, akár a dögkeselyûk. A hét démon (hét bolygó) rágalmazza õt, vadállatokat uszít rá, csapdákat állít neki. Ám az Üdvözítõ meghallja a lélek segélykiáltásait: vigaszt és védelmet hozva siet hozzá. A hét iszonyú démon ekkor lemond a lélekrõl, aki, miután megkapta a maga már ismert gyõzelmi szimbólumait, a Paradicsomba emelkedik, hogy visszaszerzett istenségének örvendjen.

A kopt zsoltárok és a párthus nyelvû halottas himnuszok közti szemléleti rokonság nyilvánvaló. Valószínûleg volt egy közös õsmintájuk a manicheizmus születésének idején. A lélek halál utáni felszállása a korábbi gnosztikus vallásokban is kiemelten fontos motívum. Utóbbiakban a hét gonosz bolygó elállja a lélek útját, és az csak a megfelelõ varázsszavak elmondása révén tudja megfosztani õket hatalmuktól. Ha a lélek átment a tudás próbáján, az erény próbája következik, ám az erény mit sem ér önmagában, ezoterikus tudás nélkül.

A manicheus gyászirodalom más szemléletet tükröz: eszerint a tudásnak (a gnózisnak) már a földi életben meg kell hoznia a maga gyümölcseit. Máni azt tanította, hogy az erény a Fény és a Sötétség elvének megértésétõl függ. Ez azonban nem ellensúlyozhatja az elkövetett bûnöket: a mennyek kapuját ugyanis nem a szavak, hanem a jó cselekedetek nyitják meg a lélek számára. Ilyen értelemben a manicheizmus a gnózis korrekciója.

A halottas zsoltárok többségében a lelkek erkölcsi "entitások", akik tisztán rálátnak befejezett életükre, és még nem vágták el teljesen az ahhoz fûzõdõ érzelmi szálaikat. A párthus nyelvû szövegekben viszont a lélek a számûzött Fény része, ezért az emberséggel szemben túlteng benne a személytelen nagyság. A lélek kívül áll földi körein, és egyedül fejezi be utazását, miközben világok omlanak össze, és természeti törvények változnak meg körülötte. Van azonban egy kopt zsoltár, amely szemléletében rokon a párthus nyelvû szövegekkel, s amely nyersfordításban így szól:

Jer hozzám, én vérem, én Fényem, vezérem.

…támadj fel, én lelkem: Megváltódhoz siess:

menedéked, Krisztus vár rád Királyságában.

Mivel sötétségben haladtam, vizet itattak velem, ami

…engem. Teher alatt roskadozom, ami nem enyém.

Ellenségeim gyûrûjében vagyok, körülöttem vadállatok,

erõk és hatalmasságok terhével küszködöm.

Lidércként ijesztgetnek, támadnak ellenem, tüstént

fel... engem, pásztor nélküli bárányt.

Az Anyag s fiai felosztottak egymás közt, tüzükben

sütögettek, mig megkeseritettek.

Ám az idegenek, akik közé kerültem, nem ismertek

engem: édességem kóstolgatták, mind birtokolni

akartak.

Az élet voltam nékik, de õk nékem a halál

voltak: roskadoztam alattuk, s õk engem

köntösként viseltek.

Mindenben én lakom, tartom az egeket. Én vagyok a szegletkõ, én támasztom

a földet, én vagyok a sugárzó Fény, amely gyönyörûség

a lelkeknek.

Én vagyok a világ élete: én vagyok a fák vénáiban keringõ

tej: én vagyok az édesviz az Anyag fiainak

talpa alatt.

Elmentem a ... ig

...az eónok...elküldtek engem a...hez

Addig viseltem mindezeket, mig Atyám akaratát teljesitettem:

atyám az Elsõ Ember, kinek akaratát szolgáltam.

Ím legyõztem a Sötétséget: ím eloltottam a szökõkutak

tüzét, ahogy a Szférák körbeforognak, ahogy a Nap

uralja

az élet jobb felét.

Ó lélek, emeld pillantásodat a magasba, tekintsd köteléked...

...te már elérted: ime, Atyáid hivnak.

Szállj fel a Fény Hajóira, vedd dicsõséged

koszorúját, térj meg királyságodba, örvendj együtt

az eónokkal.

Dicsõség s tisztelet Máni Urunknak s az '

Szent Választottjának, s az áldott Mária lelkének!

(246-ik zsoltár)

Ezt a zsoltárt valószínûleg egy választott lélek halálára költötték, más hasonló szövegek hagyományát követve. Ám a zsoltár nem a halott életével és erényeivel foglalkozik; annak kis léte fokozatosan beleolvad a Fénybe. A lelket alkotó Fényt a világ kezdetén számûzték otthonából, s az anyagban kellett szenvednie, de holta után visszatérhet fény-honába. A zsoltár írója nem együttérzést akar kelteni az olvasóban: inkább tiszteletét fejezi ki a gigászi isteni mû elõtt.

A zsoltár kulcs a párthus nyelvû himnuszok megértéséhez is, amelyek ugyanígy tekintenek a lélekre. Ez a szemlélet teljes mértékben megfelel a "megváltott Megváltó" elképzelésének, miszerint Isten egyszerre tekint a lélekre úgy, mint megmentendõre és úgy, mint megmentõjére. A kopt zsoltárban Krisztus a Fény, s a lélek az [[Otilde]] királyságába tart. Megtudjuk továbbá, hogy a halandó lelke földi életeiben pásztor nélkül maradt juhéhoz hasonlít; hogy a lélek számára az Anyag másféleképpen fogant fiai idegenek és ellenségesek; hogy a halál után a lélek felismerheti tulajdon isteni természetét, és tudata kozmikussá tágulhat; hogy a léleknek, inkarnációs sora végén, le kell gyõznie a sötétséget, s csak ekkor térhet vissza a királyságba; hogy megdicsõülése kezdetekor mindenekelõtt Máni prófétának és Máriának, az Istenanyának kell lerónia a háláját.

A manicheizmusban az egyéni megváltás célja tehát az Örök Fénybirodalomba való (vissza)érkezés, míg az Új Fénybirodalom a "kozmogonikus istenek" lakhelye Egy szogd nyelvû töredék arról vall, hogy a lelket a Nagy Király, Krisztus teremti újra tökéletesnek, s azután vagy az Örök Paradicsomba, vagy az Új Paradicsomba viszi. Az Új Paradicsom a megváltó istenek lakhelye, akik ki vannak tiltva az Örök Paradicsomból, míg csak az utolsó Fényt is viszsza nem szerzik a gonosztól. Ez a "kitiltás" biztosítja a Fény Világának háborítatlan békéjét. Az idõk végén a megváltó istenek(égi mesterek) királyukkal, az Elsõ Emberrel együtt az Új Paradicsomba vonulnak, s addig maradnak ott, amíg a Fényt minden részecskéjében vissza nem szerzik. Akkor együttesen megtérnek az Örök Paradicsomba, ahol ismét láthatják a Nagyság Atyját.

Több himnusz is állítja, hogy a világ végéig bebörtönzött Fény az Utolsó Emberrel fog felszállni az Új Paradicsomba, onnan pedig az az Elsõ Ember társaságában fog bemenni az Atya jelenlétébe - így lesz az utolsóból elsõ. Ráadásul sisakot, koszorút és diadémot kap az Atyától, valamint nem múló örömöt és tartós dicsõséget.

Ha az Elsõ Emberen Krisztust kell érteni, ami valószínû, akkor ez az Utolsó Ember - akibõl a Krisztus oldalán ülõ elsõ lesz -, minden bizonnyal a megváltott sátánnal azonos. Az ezoterikus tanítások szerint valaha õ volt a legfényesebb arkangyal, a Zoroaszter-vallás mitológiája pedig mint a Szaosjant ra, a Megváltó gonosz ikertestvérére emlékezik rá, aki lázadása után a mélybe vettetett. Ohrmuzd ezek szerint olyan irgalmas isten, aki még a gonoszt is üdvözíteni akarja.

A kopt szövegekben kevés utalás van az Új Paradicsomra, a lélek azonban ott is megpillanthatja az Elsõ Embert. A "Hérakleidész zsoltárai" szerzõje párhuzamot von a lélek Paradicsomba való visszatérése és az Elsõ Ember végsõ, a Sötétségen aratott gyõzelme között. Elõzõleg azonban az Elsõ Lélek (Szentlélek) követségbe megy az Elsõ Emberhez, hogy az idõk végének teendõire figyelmeztesse õt. A szendergésébõl ébredõ megkérdi tõle:

Mit csinál Jóatyám, a Fény-Atya?…

rajta kivûl. Mondd el a hireket!

Mit csinál a két Aión, akik távoztamkor

körülfogták Atyámat? Mondd el a hireket!

A követ beszámol arról, hogy a Paradicsomban az istenek már a gyõzelem fölött örvendeznek, és felszólítja az Elsõ Embert, hogy most már térjen oda vissza, mégpedig az üdvözült lelkekkel együtt. Ezek a lelkek az õ zsákmánya, akiket elragadott a Sötétség hatalmából. Hosszú évszázadokon át addig gyûjtötte az Új Paradicsomban a megváltott lelkeket, amíg valamennyi megszabadult. Most ezek a Krisztus jobbján ülhetnek, mint királyságának örökösei.

A közvetlen megváltást (új ég és föld teremtése) az Atyával való együttélés követi a Fény Paradicsomában. Egy kopt halottas zsoltárban a kétfajta paradicsom színhelye a Hold és a Nap. A már hivatkozott Ibn an-Nadim úgy magyarázza a manicheus tanítást, hogy a lelkek a Dicsõség Oszlopán át a Holdra szállnak fel, az a Napnak adja át õket, utóbbi pedig a Dicsõítés Világába röpíti ezeket - vagyis a legmagasabb rendû, legtisztább Fénybe.

A szöveg szerint a Hold szféráját egy olyan istennõ uralja, akit a szerzõ Minden Élõ Anyjának nevez - vagyis az Istenanya. Mind neki, mind Fiának, az Elsõ Embernek saját trónja van - bár néhány változatban a Fiú trónja a Napban van. Ám õk ketten mindenképpen az Új Paradicsom társuralkodói; a birodalmat az Elsõ Ember kormányozza, az Anya pedig természetes segítõje. Utóbbit a középperzsában Ohrmuzd isten anyjának hívják, mindamellett õ az Új Paradicsomban lakó megváltó istenségek anyja is. És [[Otilde]] a XX. század végi kereszténység Társmegváltója!

Helyzete azt az õsi szellemtudományi tanítást értelmezi, hogy a megváltás akkor következik be, amikor a Napszellem leszáll a Holdkehelybe. Helye olyan természetes az Elsõ Ember mellett az Új Paradicsomban, mint a Lélek helye az Atya mellett az örök Királyságban.

A párthus nyelvû himnuszok úgy írják le az égi királyságot, hogy az hatalmas és magas erõdítmény - akár Milton látomásos, elveszett Paradicsomában. A kopt zsoltár is erõsen õrzött kapukkal megerõsített toronyról beszél. Ám a János jelenései ben leírt Új Jeruzsálem is masszív és zárt építmény, jóllehet díszesebb, mint ahogy az a többi leírásban szerepel. Ám ott ragyog a királyi szék, és ott folyik az élet vize a trónus alól, a "nagy és magas kõfal" mögött.