"Figyeljük a Turulmadár érkezését, a Tudás népének újjászületését"

A Turul alakja ősvallásunkban

E fenti mottót Szőke István Attila jól ismert verséből választottam, melyet számtalanszor megzenésítettek, így gondolom, sokan közülünk hallották már. Tartalma nagyon időszerű, ugyanis a Turul hamarosan eljön hozzánk, vagy talán már most köztünk van, ezért hálát adhatunk Istennek, hogy ebbe a korba, a Nagy Magyar Feltámadás korába születhettünk. De ne szaladjunk ennyire előre.

A "Hivatalos" álláspont szerint a Turul egy totemállat volt, egy a sok közül. Primitív módon őseink (a finnugorokhoz hasonlóan) a nép eredetét egy-egy ilyen mitikus ős jelenlétével magyarázták, így kézenfekvő, hogy zászlaikra is turulmadarat tűztek.

A valóság azonban egészen más, ennél sokkal lenyűgözőbb és gyönyörűbb. Mint tudjuk, finnugor származtatásunk nem helytálló, így most is vissza kell nyúlnunk szumír (saját nyelvünkön MAH-GAR) őseink hitvilágához. Az ő nyelvükön a TUR-UL jelentése: a kisebbik fény, vagy a fény fia. A TUR szógyök (fiú, kisebbik) visszaköszön a Turáni-alföld, Túr folyó, de szűkebb hazám, Tura városának nevében is.

István király idején egy német térítő megkérdezett egy magyar parasztot arról, hogy ki a mi Üdvözítőnk. Amaz egészen egyszerűen azzal felelt, hogy a Turul. A Turulmadár pedig az Árpádok címerpajzsát díszítette, így a kissé korlátolt gondolkodású idegenek elkönyvelték, hogy a magyarok bálványimádók, ezt pedig nem szabad eltűrni - tehát fel kell lépni ez ellen.

Valójában a Fény Fiának szerepe még az Üdvözítő szónál is jóval több. A közkeletű "elgyengült fény" a Napra vonatkozik, mert Turulnak nevezték a fentieken kívül a téli napforduló napját is, ekkor táltosaink kivonultak a szent helyekre, és fiatal kerecsensólymokat röptettek. Ezek a madarak hozták el újra a fényt a tél sötétségének uralma után.

A Turult nem csak a gyönyörű Emese-mondából ismerhetjük. Tudvalevő, hogy királyaink mindig is a nap fiaként tartották magukat számon, legyen szó akár az egyiptomi, akár a hun-magyar uralkodókról. A Nap fiát legtöbbször "csodafiúszarvasként" ábrázolják, a mezopotámiai mondakörben a Napot az agancsai között hordó elgyengült Csodaszarvast a napmadár emeli karjai közé és segíti új életre. Őseink hite szerint a Turul hivatott a felső világot az alsóval összekötni, ez a hagyomány népmeséinkben töretlenül tovább él, ugyanis Fehérlófiát is egy madár hozza fel a fényre.

Természetesen az akadémiai történelem-szemlélet nélkülözi a karizmatikus és csodálatos mondakör eleven hagyományait, csak a materiális szemléletből tud kiindulni. Így fordulhatott elő, hogy a Leningrádi Ermitázs múzeum megszámlálhatatlan szkíta leletének egyikét, egy gyengülő szarvas-fiút az égbe ragadó valóságosan fénylő Napmadarat így degradálnak le: "hegyi kecskére csapó sas aranylemezből, kőberakásokkal"

De kérem, egy szarvasagancsot elég nehéz kecskeszarvnak elnézni, ezért bátorkodom megjegyezni, hogy felmerül a tudatos félrevezetés gyanúja. De térjünk vissza egyik eredetmondánkhoz. Anonymusnál ezt találjuk:

"Az úr megtestesülésének 819. esztendejében Ügek (?), aki Magóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szkítiának, aki feleségül vette Dentumogyerben EUNE-DU-BELI-ANI vezérnek Emese nevű lányát. Ettől fia született, aki Álmos nevet kapta. Azonban csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert anyjának álmában egy isteni látomás jelent meg Turulmadár képében s mintegy rá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad és ágyékából dicső királyok származnak..."

Dr. Mihály Ferenc az "EUNE-DU-BELI-ANI" nevet az Adiabene-beli kifejezéssel azonosította, és ez helytálló is, mert Jézus Urunk édesanyja is Adiabene pártus tartományból származott. De most vizsgáljuk meg szumír őseink nyelve szerint: ENE-DU-BELI-ANA jelentése: Az uralkodó Ég Fia.

Emese ősanyánk neve pedig "megszentelt asszony" jelentéssel bír. Mindezek alapján tehát egyfelől a pártus Emese és Jézus rokonságáról, valamint arról a tényről beszélhetünk, hogy az Üdvözítő a Turul képében újra eljött közénk.

Óvakodjunk azonban attól, hogy a Fény Fiát egyértelműen Krisztussal azonosítsuk! Egyrészt azért, mert az ő működése előtt a Turul-mitológia már kifejlett rendszer volt keleten, másrészt az Üdvözítő minden korban eljöhet hozzánk, a magam részéről például úgy vélem, hogy többek között Szent László képében, aki pontosan ezer évvel Jézus halála után született.

Egyébként Atilla Nagykirályunk mondájában is szerepel őseink "szent madara", egyes értelmezések szerint ő adja át Isten kardját a hősnek. Atillát azután Isten ostoraként kezdik emlegetni, ez a kifejezés viszont szintén a Turulhoz kapcsolódik. Ipolyi Arnold 1845-es Magyar Mythológiájában a következőket olvashatjuk:

"Az elavult Turul nevet krónikákban Astur névvel találjuk magyarázva." Nos, az astur (a mai olasz astore is) sólymot jelent. Ennek fényében illene elgondolkoznunk, hogy mit is fejez ki valójában az Atillára vonatkoztatott "Isten ostora" elnevezés. Köztudott, hogy az összetételt nem a magyarok, hanem az idegen népek alkották, kiknek valószínűleg nem csekély félni valójuk volt az Úr haragjától és Nagykirályunktól. A "flagellum Dei" tehát őket ostorozza, de nekünk Atilla maradjon csak Isten Szent Sólyommadara, s hogy e név ne látsszon profánnak, legyen egyszerűen a Fény Fia, Turul.

Ősi soron, éppen Emese mondájából adódóan, minden Árpád-házi királyunk a Napisten földi megtestesítője volt, de a későbbiek is, pl. Mátyás (amint az eredeti képekkel díszített Szent Korona érintette homlokát), szakrálisan átlényegült, a lelkébe a Turul költözött. Meggyőződésem, hogy az Újszövetség keresztelési jelenetében szereplő madár (és ezt rési bizánci festmények is megerősítik) nem a zsidók "áldozati galambja", hanem egy sólyom volt. Szittya szokás volt ugyanis a sólyomra, mint a lélek hordozójára tekinteni. A Pártus Birodalomból előkerült egy kőtábla (Badinyi: Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig, 249. o.), melyen a Szentlélek ábrázolása egyértelműen és minden kétséget kizáróan a sólyomhoz köthető.

A Turulmonda szép példája annak, hogy az uralkodói hatalom fentről, Istentől származik. Nem adok igazat annak a "tudományos" szemléletnek, miszerint a magyar uralkodók pusztán európai társaik, az angol, német, francia királyok vagy a római "istencsászárok" mintájára hirdették azt, hogy hatalmuk Istentől származik. Népünk ugyanis nemesebb lélekről tesz tanúbizonyságot, bármelyik történelmi korszakról legyen is szó. Így tehát nem tudom elképzelni, hogy a Vérszerződésnél véletlenül választották volna Álmos vezér örökös családját.

Sokszor ismételt tény az is, hogy az ősturáni hagyomány szereti "az égre írt" üzeneteket, s lám, a Turul is fenn van a csillagképek között, a Csodaszarvas társaságában. Ugyanakkor szinte hallom már a jól ismert szavakat: "amint a mennyben, úgy a földön is..." Ezek szerint nem csak a mennyben, de a valóságban is létezik egy turulmadár, a mi madarunk. Ez pedig az un. Altáji kerecsensólyom, mely ma veszélyeztetett faj. Előfordulási helye Eurázsiának Mongóliától a Kárpát-medencéig terjedő része. Véletlen lenne csupán, hogy ez a büszke madár, az ural-altáji más néven turáni népek ősi szállásterületét választotta élőhelyéül?

Megjegyzendő és nem lebecsülendő, hogy a kazah testvéreink zászlaján ugyanez a madár látható, mely semmi esetre sem sas, jól kivehető, hogy sólyom. A kettő között elég nagy különbség van, méretben és egyebekben is. Régebben például a parasztok lelkendezve mesélték, ha láttak egy-egy sólymot a vadászterülete fölött, amint éppen elbánt a nála jóval nagyobb betolakodóval, egy sassal.

Szólnunk kell még a női jellem Turul-alakjának ábrázolásáról. A szumírok IM-DUGUD néven is említették azt a madárszerű lényt, amely mindenkor Innana istenanya segítője, így vele kapcsolatban sokszor találkozhatunk alakjával. IM-DUGUD emeli az égbe az istennőt, pontosan úgy, ahogy a Nap fiát jelképező szarvast. Az égberagadás pedig egyetlen cél miatt történik, az Istenanya áldott állapotát készíti elő. Innana (Éneh) egyik elnevezése ez volt: "a szűz, aki szül". Így lehetséges az, hogy már Kr.e. 4000 évvel ismerünk olyan leleteket, melyeken a Szűzanya kifejezés fogalmazódik meg. Az égberagadás jelenete a Nagyszentmiklósi aranykincs 2. számú korsóján látható, a 7. korsó pedis az ezt követő állapotra utal, tehát láthatjuk rajta a Turul ölelő karjaiban tartott, s az Élet Vizével megtermékenyített, életfát tartó szüzet.

A "pogány ősmagyarok" egyáltalán nem voltak pogányok, pogány vallás pedig csak a marxizmus óta létezik: elméletben. Anonymus leírja, hogy Árpád tisztelte a tüzet, és a szent helyeket, de egyedül csak a Mindenható Egy Istenhez könyörgött. Ezért sem lehet a Turulmadár hitét bálványimádásnak, totemizmusnak tekinteni, és minduntalan finnugor sámánisztikus elemekhez hasonlítani. Nekünk nem sámánjaink, hanem táltosaink voltak. (TAL-TUS - az ősi tudás tudója.) Esetleg mágusaink, mert a mágus szó is a tudás (Mag) kifejezésből származik. Az őrző szent emberek mindig tudták, hogy mi, azaz ki is a Turul valójában, és várták, ma is várják visszatértét. Mert a Tudás Népe csak akkor születhet újjá, ha újfent elérkezik hozzánk az Üdvözítő. Igaza van a költőnek, Sőlősi Sándornak:

"A Turul, Napisten képmása, jelképe.
Tiszteli, ápolja Turán minden népe,
amióta csak a történet rója
számtalan évektől, sok ezer év óta"

Pásztor Árpád Atilla