A IX. század Európában a zûrzavarok és a nyugtalanság százada volt. A jövendõ Franciaország és a leendõ Németország kezdett lassan kiemelkedni a Karoling császárság romjaiból. A merész Vikingek, akik ebben az idõben az õ sárkányfejû hajóikon Angliát és Nyugat-Európa más tengerparti országait pusztították, Dániának, Norvégiának és Svédországnak alapító õsei lettek. Az õ ellenségük , Nagy Alfréd, kis wessexi királyságban már megalapozta az eljövendõ brit birodalom nagyságát. Mohó kalandor csapatok egyike, akkor alapozta meg a késõbbi Oroszországot. Mór emírek uralkodtak a napsugaras Ibériai félszigeten, ahol a jövõ Spanyolországa volt feljövõben. Ebben az idõben a mór kultúra messze fölötte állt minden más nyugati kultúrának, de Európa ébredezõben volt. A latin nyelv elszegényedett leánya a hajdani Róma dicsõségének, új utakon való kifejlõdésében Franciországban és Itáliában... Ez az újabb kori nemzetek születésének ideje volt.

Ennek a zavaros IX. századnak végén érkeztek a magyarok Közép-Európába. Északkeletrõl jöttek egy jól felfegyverzett, jól szervezett és nagyszámú nép mindent elsöprõ, ellenállhatatlan rohamával. A Duna folyam széles völgyét 895-ben birtokba vették. A völgy középsõ része, mióta Nagy Károly legyõzte az avar uralkodókat, nagyon ritkán lakott volt. Ezen az országrészen az avarok elhagyott földje az "Avarok pusztasága" néven volt ismert.

A középsõ Duna völgyét a Kárpát Hegységek hatalmas félköre övezi, természetes határ képpen, amely gazdasági egységet és egyúttal valóságos erõdítményt képez. Ezekkel a hegyekkel övezett területen belül, az a nép a saját nyelvükön, magát magyarnak nevezte -alpította meg hazáját, Magyarországot. Az õ hagyományuk azt tartotta, hogy ez a gazdag ország valamikor régen a szittya õsöké volt és arra mint jogos örököségükre tartottak igényt.

Az ország határán szétszórtan, azon a területen valamikor hatalmas népeknek utódai éltek: Avarok, Hunok, Dáciaiak, valamennyien a szittya törzs leszármazottai. Alapos okunk van azt hinni, hogy õk szívesen fogadták a magyarokat és csatlakoztak hozzájuk. Itt a magyarok a krónikák szerint sok helyen jámbor bennszülött népet találtak, akik õs idõk óta itt éltek. Õk nevezték el a folyókat, a hegyeket amelyet a hódítók átvettek, és mint ez a földrajzi nevekkel rendszerint történik, túlélték az utólsó ezredévet is könnyen. A bennszülöttek és az újonnan jöttek minden valószínûség szerint minden rokon nyelvet beszéltek.

Egyes helyeken a népesség szláv volt, különösen északon és nyugaton. A szláv hercegekkel ellentétek merültek fel, de aztán kiseebb csetepaték után a szlávok megadták magukat. Sokkal veszályesebbek voltak a bolgárok délen. Hevesen ellenálltak a megerõsített táborhelyeiken a magyarok elõretörésének. Hosszú és véres háborút kellett megvívniuk mielött a vitéz bolgár-turkok visszavonultak.

A bolgárokon aratott gyõzelem után a magyarok az újonnan meghódított országban Pusztaszeren gyûltek össze és ott tartották meg az országgyûlésüket. Az elsõ történetírójuk szerint 34 napon keresztül tárgyltak és vitatták meg azokat a módozatokat, amelyek szerint kell Magyarországot megszervezni és kormányozni.

Az új ország valójában nagyon régi ország, bõséges gazdag élelmet termett azoknak a különféle jellegzetes: kutya, juh, szarvasmarha, ló és sertésféléknek, amelyeket a magyarok keletrõl hoztak magukkal. Különleges házi szárnyasaik is voltak és bizonyítják, hogy nagyon hamar bevetették a földjeiket. Az asszonyok sírjában is találtak ásókat. Más sírleletek bámulatosan magas mûvészi és mesterségbeli tudásról beszélnek, amelyek a fém, bõr, csont, szövet és fafeldolgozás terén értek el.

A magyarok 108 törzse már sokkal régebben két csoportra szervezkedett, mindegyik élén a vezér állt. Mielõtt Magyarország területére léptek volna, a vezérek összegyûltek és egy örökletes alkotmányos monarchiát alapítottak, megválasztva maguk közül Árpádot az egész nemzet vezérévé, uralkodójává.

Ez az elrendezés mindamelett a vezérek és családjuk számára jelentõs függetlenséget biztosított. Az idegen uralkodókkal, családokkal kötött házasságaik következtében nyugati uralkodók háborúiba keveredtek.
Kalandozások következtek Nyugatra, különösen német területre, amelyekben a magyarok sok vért vesztettek.

Erõsebb jobban központosított vezetés hiányát érezték és egy évszázadig tartó fejedelmi uralkodás után a magyarok keresztény hitre tértek és Magyarország Európa nagy középkori királysága lett. A kedvezõ éghajlat, az ismeret és tudás a magyarokat nemsokára Észak és Közép-Európa nagy hús és bor exportõrévé tette. Amerika felfedezése elõtt az óvilág aranytermelésének 60%-a Magyarország bányáiból került ki.

Az erõs magyar királyság Közép-Európában egyensúlyi helyzetet teremtett. Magyarország az északi és déli szlávok között ezer eszentendõre a pánszlávizmus akadálya lett. Õ tartotta fel Németországnak kelet felé történõ törekvését is. Mégis a legfontosabb szolgálat, amit Magyarország Európának tett, az volt, hogy csupán a puszta létezésével elzárta az útját a kelet felõl jövõ népek betörésének.

A középkori keresztény Magyarország volt az ütött-kopott pajzs, amely mögött Nyugat relatíve békében fejlõdhetett és megkülönböztetett európai kultúrát érhetett el. Az áldozatnak és európai eredmény kapujának az õrzése igen nagy és költséges feladat volt. Magyarországnak kellett viselnie az Ottomán törökkel szembeni ellenállás összes terhét, akik miután a Bizánci császárságot elpusztították, Európa meghódítására indultak. Magyarország teljesítményét jól foglalja össze Macaulay a következõ szavakkal:
       "Magyarország nélkül lehet, hogy most Cambridge-ben és Oxford-ban a tanulmányokat törökül kellene folytatni."

A magyar ellenállás megtörte a török császárság erejét és a bátor és fanatikus ellenséggel szemben évszázadokon keresztül vívott rettenetes küzdelem súlyos áldozatokat követelt, úgy hogy végül is Magyarország letarolt, gyér népességû, elszegényedett és politikailag végzetesen nehéz körülmények közé jutott.

A fiatal Lajos király 1526-ban meghalt a mohácsi csatamezõn. Az öreg királynénak a bátyja Habsburg Ferdinánd igényt tartott a trónra. Az õ igényét támogatták azok a magyarok, akik azt remélték, hogy Ferdinánd V. Károly spanyol király és német császár testvére majd biztosítani tudja a nyugati segítséget a török ellen. Ez az "udvari párt" magyart választott és koronázott királlyá. Tizenkét évi küzdelem után Ferdinándot elfogadták, hogy õ vezesse a kereszténységet a támadással szemben. De ennek tragikus következményei voltak. Mikor a török hatalom hanyatlani kezdett, nyilvánvaló lett, hogy magyar nemzetet más veszélyek fenyegetik.

A magyarok alkotmányos gondolkozása és az emelkedõben levõ Habsburg hatalom abszolutizmusa közötti ellentétet nem tudták áthidalni. Az ellenállás reménytelen volt, elkeseredett forradalmak és terror korszaka következett. Ez így tartott három évszázadon keresztül. Még súlyosabá tette a helyzetet a vallási kérdés.
Magyarország nagy szellemi és kulturális mozgalmával mindig összhangban lévõ magatartást tanúsított a keresztes hadjáratok idejétõl kezdve a reneszánsz és a reformációig.
Feljegyzésre méltó, hogy ezek a mozgalmak mind megállottak Magyarország határánál és nem tudtak behatolni a tõle keletre lévõ országokba. A reformáció a magyarok közül sokakat megnyert és egész városok tértek át Luther és Kálvin tanításaira. Mindez most megszûnt. A Habsburgok és az õ osztrák udvaroncaik úgy érezték, hogy nekik szent kötelességük minden lehetséges eszközzel letörni a magyar eretnekséget, éppen úgy, mint azt Spanyolországban tették. Egyikük Lobkevic, Bécs programját Magyarország elnyomására vonatkozólag a következõ szavakkal fogalmazta meg:
      "Magyarországot elõször koldussá, aztán katolikussá kell tenni és végül németté teszem." ( I. Lipót minisztere, aki teljes hatalommal vezette az államügyeket. )

A keresztes hadjáratok idejében Magyarország gazdasági és kultúrális szempontból teljesen egyenragú volt bármelyik nyugati álammal. Ezt a helyzetét egészen a reneszánszig megõrizte. A Habsburgok ellenséges nyomása alatt azonban Magyarország lassan Ausztria gazdasági gyarmatává süllyedt. Akkor amikor a nyugati országokban a "felvilágosodás korszaka" következett be, Magyarország mindig jobban és jobban lemaradt. A tizennyolcadik század elején Rákóczi vezetett általános felkelést a Habsburgok ellen. Célja a régi alkotmány helyreállítása, a protestánsok számára a vallásszabadság elnyerése ( bár Rákóczi maga katolikus volt ) és az elnyomott nép szabadságának a kivívása volt. Fegyverbe szólító felhívásában hangsúlyozta a magyarok szittya eredetû nemes nép, aki nem tûrheti el az elnyomást és szolgaságot. Rákoczit hosszú hõsies harc után elárulták, számûzetésben halt meg. Magyarország pedig évszázadokig az Osztrák-Magyar Monarchia része maradt.

A kifosztott Magyarország kincsei Bécset gazdagították. Magyarország búzájából "Bécsi kenyér" lett. A magyarok másodosztályú polgárok lettek saját hazájukban. A császári királyi ház új szláv és német telepeseket hozott és telepített le az õsi magyar földre. Nagy adomány birtokok kerültek idegenek és árulók kezeire. Új németül beszélõ arisztokrácia keletkezett. A tizennyolcadik század elejétõl kezdve a királyi ház azt a gondolatot terjesztette, hogy most már csak a hatalmas Ausztria létezik és Magyarországról még beszélni sem érdemes.

Az abszolutizmus Európában terjedõben volt. Abszolút uralkodók ültek trónusokon. A magyarok alkotmányos kormányzat elnyerése iránti törekvése, a legtöbb államférfi szemében nevetséges anakronizmusnak, pogányságnak és az uralkodó (Isteni) jogaiba való istentelen belekontárkodásnak minõsült.

II. József valamennyi Habsburg uralkodó közül a legtehetségesebb és a legõszintébb, úgy érezte, hogy Magyarországot anélül is kormányozhatja, hogy megkoronázzák. Nem volt hajlandó a 25 szertartásnak eleget tenni, magát alávetni. Az õ felvilágosult, de abszolút uralma, általános németesítési a magyarok passzív ellenállását vívta ki minden iránt ami német. A magyarok és a keleti német szomszédaik között kölcsönös. ellenségeskedés fejlõdött ki. és ez tönkre tette az eljövendõ évszázadokra a köztük lévõ kapcsolatot. Ez mindkét fél számára kedvezõtlen volt és mindkettõjüknek súlyos károkat okozott.

A magyar parasztra szükség volt, hogy Bécsnek élelmet szállítson. Ezt felismerve a Habsburg uralkodók bölcs tanácsadói szintén felfedezték azt az igazságot, amelyet késõbb Orwell így fogalmazott meg:
      "Az aki uralja a múltat, uralja a jövõt is. Aki pedig uralkodik a jelenen, uralkodik a múlt felett is" . Ennél fogva Bécstõl támogatott tudományos szervezet, hogy a magyaroknak egészen új megfogalmazásban mutassa be saját történelmüket, amely szerint õk alázatos, engedelmes szolgák voltak.

A Bécsbõl irányított történettudosók neki láttak, hogy a büszke szittya múlt minden hitét eltöröljék. Kimutatták, hogy a "Scythiának" soha sem volt semmi féle értelmezése. A régi magyar krónikákat megbízhatatlannak bélyegezték. Rosszindulatú, erõszakolt bírálataikkal gyakorlatilag minden megállapításaikat darabokra tépték.

"De hát akkor mi honnan származunk ?" kérdezték a magyarok a Rákóczi idõket követõ sötét évtizedekben... Gúnyos választ kaptak.

A tizennyolcadik század közepén, amikor még az etnográfia iránti érdeklõdés kezdetén voltak, a világ minden részén élõ intelligens emberek rájöttek arra, hogy a földet különbözõ emberek lakják az egyenlítõtõl a sarkvidékig, - közhellyé vált a trópusi szigeteken lakó boldog népeket nemes vadembereknek tekinteni, - míg a sarkvidék népeire, bálnazsíros táplálkozásuk és a miatt a furcsa szokásuk miatt, hogy feleségüket a vendégnek felkínálják, - csak utálattal és megvetéssel tekintettek, és azok a degeneráltság jelképeivé váltak. Ma már tudjuk, hogy ez a kép kirívóan igazságtalan. Mégis ennek a kornak az általános magatartását kell fontolóra venni, amikor J. Sajnovits munkájának a hatását értékeljük: "Demonstratio idiome Hungarorum et Lippenum idem asse." /: Annak bizonyítása, hogy a magyarok és lappok nyelve azonos. / A valóság az, hogy a kétnyelv minden csak nem azonos. Olyan távol állnak egymástól, mint az angol a görögtõl. Távoli rokon nyelvek. Nem Sajnovits volt az elsõ, aki az egyes finn-ugor népekkel való távoli rokonságot feljegyezte.. Mások is megfigyelték ezt, csak másképpen fejezték ki.
Sajnovits-nak a közlését a politikailag elnyomott és gazdaságilag kizsákmányolt magyar nép keserû nehezteléssel fogadta, akitõl azt kívánták, hogy dolgozzanak zokszó nélkül az idegen feudális uralkodó javára, akik állítólag sokkal magasabb természetes színvonalon álltak, mint megvetett lappok rokonai.

A magyarok eredetének kérdésében folyó tudományos kutatást megnehezítette, hogy a résztvevõk nagy részénél a fokozott érvek túlnyomóan nem voltak tudományosan megalapozottak.. Német tudósok különösen Napóleon utáni korszak hazafias ébredésében és romantizizmusában mohón ragadtak meg minden elméletet a magyarok származásáról, azzal a szándékkal, hogy a büszke magyarokat lealacsonyítsák. Ezt nyugodtan meg is tehették, hisz volt is valami igazság a magyar és a lapp nyelv távoli rokonságának kérdésében.

Így fejlõdött ki a finn-ugor nyelvészet. Nem kétséges, hogy sokan, akik ebben az irányban dolgoztak, becsületesen törekedtek az igazság kiderítésére. A baj csak az volt, hogy a mindenkori politikai hatalom az igazság megközelítésének csupán egyedül ezt az egy útját támogatta. Az igazságnak csak egy részét lehetett kinyílvánítani.

Fiatal magyar tudósok csak azzal a feltétellel kaptak ösztöndíjat és külföldi útlevelet, hogy a kormánynak tetszõ irányú munkát fognak végezni. Csak olyan kutatóknak biztosítottak munkát, állást a Magyar-Osztrák birodalomban, csak olyanok kaphattak szubvenciót, ösztöndíjat a tanuláshoz, akik következetesen és állhatatosan hirdették a finn-magyar rokonságot. 1849 után, mint valaha, mikor a Habsburg uralkodó orosz segítséget volt kénytelen kérni a magyarok leverésére.

Azokat a magyar tudósokat, akik ezektõl független szerettek volna további, más igazságot megvizsgálni, szisztematikusan kigúnyolták és elhallgattatták azok a hatóságok, akiknek a hatalmuk helyzeti elõnyüktõl eredt, helyzeti elõnyüket pedig Bécstõl kapták. Bárki aki a finn-ugor rokonságon kívül máshonnan akart fényt deríteni, más forrásból meríteni, azt megvádolták, hogy amatõr, tudatlan soviniszta, aki szégyenli a szegény rokonságot. Természetesen egyetlen épeszû magyar sem szégyellné valaha is, ha a finekkel vagy észtekkel rokonságban van, amint a tudásunk szélesedik, úgy növekszik a megbecsülésünk is a szorgalmas lapp nép iránt, akiknek olyan nehéz körülmények között kell leélni életüket. Mindazonáltal minden generációban akad néhány magyar tudós, aki megpróbálta a történelmi és nyelvi összeköttetés megállapítását más csoportokkal is. Akik nem alkalmazkodtak azoknak nem adtak munkát, állást, sem lehetõséget, hogy, munkájukat közölhessék. Ezeket a tudósokat nem létezõ ostoba sznobizmussal vádolták meg, közmegvetés tárgyává tették és állandóan gúnyolták: a hivatalos elismert tudományos céhek pedig, - melyek Bécsbõl ellenõrzött, idegen érzésû személyekkel voltak teletömve, - kizárták õket maguk közül. Ez az ellenõrzés egészen a Habsburg uralomnak az utolsó évéig tartott a hivatalos Bécsi Levéltár utján, amelynek a vezetõje évtizedeken keresztül egy magyarországi származású német volt, aki szép magyarosított nevet viselt - mint a klasszikus Habsburg törekvések ravasz és alkalmas eszköze - elõsegítette, befolyásolta és megrontotta a fiatal magyar történetírókat, akiket hivatalos támogatással és ösztöndíjjal Bécsbe küldtek kutatni. És mikor már hûségükrõl meggyõzõdtek, elhelyezte õket a magyar egyetemeken, levéltárakban és múzeumokban. Ugyanezek a személyek még mindig a fontos állásaikban voltak, mikor Magyarország az elsõ világháború után visszaszerezte szabadságát Ausztriától.

A béna megcsonkított ország - hisz Magyarország házasulandó férfilakosságának nagyobb százalékát vesztette el, mint elsõ világháborúban résztvevõ bármelyik ország - ismét vérezve, sápadtan életben maradásért küzdve nem tudta másokkal helyettesíteni ezeket a jól képzett, de lelkiismeretlen tudósokat, akik zárt klikkekben megmaradtak és a régi irányzathoz ragaszkodtak. Ennek következtében még mindig képesek voltak arra, meghiúsítsák és nevetségessé tegyék olyan független tudósok eredményeit, mint pl. a nagytiszteletû Varga Zsigmond-ét, aki a debreceni egyetemen tanított nyelveket és azt merészelte állítani, hogy az ural-altáji nyelvek a régi sumír nyelvvel lehetnek rokonságban.
 
 

A magyarok élõ hagyománya a régi nemzeti krónikákon alapszik, amelyek századok legendáiból és költészetébõl táplálkoznak és azt tartják, hogy a magyarok õsei Keletrõl a Fekete tenger partjáról szkithiából jöttek. Szittyák voltak.

Kevés olyan probléma akad a történelemben jelenleg is, mely bonyolultabb volna a Szkithiával és a szittya népekkel kapcsolatos kérdésnél. A görög és latin szerzõk a szittya elnevezést rengeteg különbözõ népre alkalmazták teljesen szabadon és ezek az adatok egymásnak ellentmondanak.

Magyarországon a hivatalos tudós céh két évszázadon keresztül ösztökélte a nemzetet, hogy felejtse el a szittya származás "abszurd elméletét". A nemzet ezt a törekvést határozottan visszautasította, annak ellenére, hogy a tudós céh nevetséges érzelgéssel és ravasz sznobsággal vádolta az elmélet elfogadóit. Míg a mûvelt közönség általában elfogadta a finn-ugor összehasonlító nyelvészet igazságait a legnagyobb részének lelkében megmaradt az a nyugtalanító érzés, hogy a magyarok eredetérõl nem tudjuk a teljes igazságot.

Nem kétséges, hogy a magyar nép õsei bizonyos ideig a Meotisz legendás ingoványai között, - az Azovi tenger partján - Szkithiában éltek.

Ez az a terület - a Feket tengertõl északra bizonyára része a szittyák világának - amelyet a klasszikus szerzõk leírtak. Leírják ugyanazt a területet az õsi magyar krónikák is, földrajzilag meglehetõsen pontosan úgy, mint azt a jó földet, amelyre a magyarokat a régebbi csodaszarvas vezette, miután az eredeti hazájuk "evolat" túl népessé vált. Ismerjük ennek a Fekete tengernél fekvõ õsi Magyarországnak a nevét is: "Dentumoger". amit úgy fordíthatnánk, hogy "Magyar föld" a Don tokolatánál.

Bizánci források megerõsítik ezt a tényt: ez az a hely, ahol a magyarok az elsõ ezredév közepe táján éltek. De hát honnan jöttek oda? Hogy kerültek oda?

Az általánosan elfogadott, kéznél lévõ elmélet szerint a magyarok eredeti hazájukból, az Ural lejtõirõl sodródtak a Fekete-tenger partjára. De legyen szabad megjegyeznem, hogy ez a dolog nem volt olyan egyszerû. Nézzük csak a történetet a régi korszaktól kezdve.

Az emberiség hajnalán, a tûz nagy feltalálása után emberi csoportok népesítették be az eurázsiai kontinenst. A régi korszakok kalandos, észak emberei elválasztódtak a déli ( utjainak ) rokonaitól.
A déli tengerek megmaradtak a meleg tengerek kényelmes lakóhelyein, és a tengerekbe ömlõ folyók partján. Az északiaknak szembe kellett nézni és meg kellett küzdeni a változó idõjárással, évszakokkal és ez a küzdelem a mérsékelt, sõt a hideg égöv megfelelõ lakóivá edzette, fejlesztette õket.

Az északiak ismét különbözõ csoportokra oszlottak. Az egyik csoport a szigorú, hideg idõjárási viszonyok között klasszikus mongolokká fejlõdött. Egy másik nagy csoport ugyancsak sok alcsoportra oszolva Amerikába vándorolt és az indiánoknak lett az õse. A legnagyobb csoport közülük, alapvetõ kaukázusi tulajdonságokkal, keresztül vándorolt az egész mérsékelt övû Eurázsián, mint a régi kökorszak vadász népe. A kaukázusiak, akik zömmel nyugatra tartottak, valószínû õsei lettek annak a fajnak, amelyet késõbb Indo-Európainak neveztek. A másik alapjában véve rokon csoport, mely fõleg Közép-Európa és Közép-Ázsia között hullámzott, sok más népnek õse lehetett amelyeket aztán a klasszikus szerzõk szittyáknak neveztek.

Valószínûnek látszik, hogy a szittya népeknek ez a csoportja( õsi ) volt az, amely Ázsiában és Európában a Soluteriainak nevezett kultúra nyomait hagyta, mintegy 35000 évvel ezelõtt. A soluteriaiak szakképzett vadló vadászok voltak és a szittyákat a lótenyésztésben való bensõ kapcsolatuk és a lovaglásban lévõ jártasságuk jellemezte.

A szitya név használatát a legjobb klasszikus szerzõknél megtaláljuk. Herodotos, Strabo, Pliny, Cortius és mások gyakran magyarázzák, hogy amikor a szittyákról beszélnek, akkor ezeknek a népeknek egy nagyszámú csoportját értik, amelyek közül soknak van saját neve, de lényegileg ugyanahoz a nemzethez tartoznak.

El kell tekintenünk itt a százados tudományos vitáktól a klasszikus szerzõk megbízhatóságát és a különbözõ szittya népek etnikai rokonságát illetõen. A mi kiinduló feltevésünk az, hogy a kaukázusi csoportnak indoeurópaiakká és szittyákká való kettéoszlása az emberiség történetében viszonylag  késõi korban következett be, és a legõsibb szittya és a legrégibb indoeurópai nyelv egymást közt kölcsönösen érthetõ testvér nyelv volt.

Megemlítjük, hogy még nagyon sok kutató munkát kell elvégezni ahhoz, hogy a szittya népekkel kapcsolatos problémákat tisztán lássuk. Mégis egy véglegesen meghatározott névsor adása nélkül, csupán a további elõadásaink könnyebb gyakorlati megértése céljából megnevezzük itt azokat a népeket, amelyeket a szittya család legfõbb csoportjának tartunk.
         Ezek:
          1.) Az - "AZ, AS, SA vagy Su" néven ismert népek, amelyek Kis-Ázsiát a korai korszakban nagyrészt benépesítették. Ezek lehettek az úgynevezett "Termékeny Félholdnak" és Anatóliának, sõt éppen még a Duna völgyének is kezdetleges földmûvelõi. Lehet, hogy õk adták Ázsiának az Ázsia nevet. A korai krétai és ciprusi kultúra rokonságot mutat az õ kultúrájukkal. Ezeket a népeket említik az ékírások feljegyzései: úgylátszik ez a nevük maradt fenn a sokkal késõbbi: az Uz, Osset, Jazig népnevekben, sõt talán az Észt és a Szittyák nép nevében is.

Felmerül az a kérdés is, hogy a késõbbi nyelvileg sémitává lett asszír nép is tartalmaz ilyenfajta etnikai elemeket, és hogy az "AZ" nép valamiféle módon a Kassziták és a Kazárok õse volt. Feltételezhetjük, hogy a Sa nép volt Mezopotámiának régóta keresett, sumírok elötti nép, lakója. E tehetséges nép egyes ágazatainak a számlája javára írható. Arpatochya a Kr. elõtti 5-4. század kimagasló kulturális központja volt. Kõutcái voltak, közhasználatra szolgáló épületei, és igen finom, mûvészi kivitelû cserépedények maradtak fenn. Lehetséges, hogy a SA népcsoport egyike késõbb még az El-Ubaid néven ismert kultúrának is hordozója volt, amelynél gyönyörû, sokszínû cserépedényeket találtak. Az igazi sumírok megérkezése után, úgylátszik, hogy a SA nép kénytelen volt észak felé kitérni, az északi hegyekbe, a sumír világ egyik részébe, amelyet az ékírásos bizonyítékok Subartunak neveznek. A legújabb irodalom ezt a népet gyakran nevezi subariannak.

          2.) A SUMÍROK
Ez a tehetséges és életrevaló északi nép rokonságba volt a SA néppel, de nem volt vele azonos. Õ volt az elsõ magas civilizációnak megteremtõje Mezopotámiában. Ez a civilizáció Kr. elõtt 4. és 3. évezredben egy sok néppbõl összeolvasztott etnikai elembõl álló népcsoportra épült fel. Sir Leonard Wooley hosszú és alapos tanulmányában meggyõzõen és minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy csak a sumíroknak van egyedül joguk igényük arra, hogy õket az írás feltalálóinak tekintsék.

A régészet fejlõdése újabban kiderítette azt az igazságot, hogy a sumírok valószínüleg biológiailag is, de kultúrálisan minden bizonnyal elõdei voltak a késõbbi szittyáknak nevezett népcsoportoknak.
Ezek a népek a következõk:

a.) Médek
Az ókor egyik nagy nemzete, amely az asszíriaiak után és a perzsák elõtt tûnik fel. Jules Oppert orientalista 1879-ben azt állította, hogy a médiek turáni népek. Nemcsak a klasszikus Médeában voltak jelen: Herodotos a Dunától északra élõ médekrõl ír.

b.) Dákok
A nép ( dáviaia ) a Kaspi tenger és az Aral tó között telepedett le és innen rajzottak ki csoportjaik. Közép-Európában a dákok uralmát a rómaiak döntötték meg, de a dákok úgy látszik fennmaradtak Romániában és Magyarország déli részén is, ahol Tahoknak nevezték õket. A dákok korabeli csopiortjai sok ázsiai népet befolyásolhattak. Lehetséges, hogy tráciaiaknak és a törököknek is õk az õseik.

c.) Hunok
A hunok, akiket az egyiptomiak unninak, a kínaiak hiun-gunak neveztek, elõszõr a Kaspi tengertõl délnyugatra tûntek fel. Innen terjeszkedtek ki távoli országokba. Nyugaton szittyáknak nevezték õket. Kelet felé lovagoltak addig míg el nem érték a kínai falat. Újabb keletû orosz ásatások ezeknek a hunoknak ( Szittyáknak ) meglepõen magas szintû kultúrájára derítettek fényt. A Kr. elötti hetedik és ötödik században az Altáji hegységben éltek és ott temették el halottaikat. Úgy látszik a kínaiaknak ellenségeskedése kényszerítette a hunokat, hogy a Kaspi tenger partjain elterülõ régi hazájukba vonuljanak vissza. Innen lovagoltak a Duna felé és alapították meg Attila alatt azt a birodalmat, amely Rómát fenyegette.

d.)Avarok
Ez a nép a történelemben több különbözõ néven szerepel, mint az Oberok, Varok, Parok a római idõkben, mint Partusok. A Kaspi tenger partján telepedtek le, majd késõbb az Aral tenger felé vonultak, ahol az Amu Darja ( Oxus ) és a Sir Darja ( Jaxartes ) között éltek.
Valószínû, hogy etnikai csoportjuk hasonló a szittya elemekkel együtt a Korezmiai birodalmat alapította meg, ahol már öntözéses mezõgazdálkodást folytattak.

Az avarok nagy város és erõd építõk voltak, kereskedelmük és befolyásuk kiterjedt egészen az Ural népekig. Nagy Sándor meghódította az avarok országát, de nem sokkal a halála után Arsacus felszabadította az avarokat, akik az Arsaci dinasztia alatt Krisztus után 250-ig harcoltak a rómaiakkal, amikor Róma az Aral tengerig ûzte õket vissza. Innen a kök-törökök fenyegetõ nyomása alatt az avarok egy része nyugat felé vándorolt és 568-ban a Kárpát medencében telepedett le. Rövid életû Dunamenti birodalmukat Nagy Károly pusztította el.

e.) Turkok
Valamennyi türk nép: az újugorok, kök-törökök, ottomán törökök, ahhoz az eurázsiai népcsoporthoz tartoznak, amit mi szittyáknak nevezünk.

f.) Finn-ugorok
Ezek olyan népek, amelyek nyelvei közötti rokonság alapjait gondos tudományos kutatással állapították meg. A magyaroknak a rokonsága valamennyi csoporttal szemben azonban olyan távoli, hogy kölcsönös megértésrõl nem lehet szó. Ezek közül a népek közül a legnyugatiabbak a finnek. A keleti rokonok napjainkban a volt Szovjetunióban az Ural hegység minden oldalán élnek. Herodotos némelyiket a szittya népek közé sorolja be. Valószínüleg ezek közé tartoztak a már kihalt csudok, akikrõl az orosz néphagyomány, mint óriásokról és kiváló fémmûvesekrõl, kovácsokról emlékezik meg.

Folytathatnánk más csoportoknak a felsorolását is, amelyet valamely oknál fogva a nagy szittya közösségnek tekinthetünk. Az egyik legizgatóbb probléma például az arameusoké, akiket a régi irodalomban szintén szittyáknak hívnak. - Kicsodák Õk? Vajon Írország, régi neve: Avan, csak véletlenül ilyen hangzású? Van-e valamilyen jelentõsége a kelta és kál ( kaldeus ), meg a scott ( skót ) és a szkita ( szittya ) név közötti hasonlóságnak? Hová tartoznak a baszkok? Szittyáknak kell-e tekintenünk az etruszkokat? Csábító volna, hogy ezekre a kérdésekre is kiterjedjünk és megvizsgáljuk azokat, de ezeket inkább a jövõ történészeire kell bíznunk.

A kérdés, amit fel kell vetnünk és meg is kell válaszolnunk a következõ: lehetséges-e és megengedhetõ-e komoly tudományos kutató számára, aki az igazságot keresi, hogy magyaroknak a szittya eredetét vegye vizsgálat tárgyává?

Szükséges ennek a kérdésnek a felvetése, mert mintegy száz esztendõn keresztül, akik ebben a kérdésben leginkább érdekelve voltak, a magyar fõiskolák hallgatóit, - a jelen sorok íróját is beleértve - úgy nevelték és módszeresen úgy igyekeztek beállítani, hogy ezt az elképzelést elvessék.

Könnyen rámutathatunk azokra a nehézségekre, amik a szittya rokonság bizonyítékának útjában állottak.

Az elsõ nehézség az, hogy a modern tudomány azelõtt is zavarban volt és jelenleg is tanácstalan, hogy tulajdonképpen, szabatosan mit is jelent ez a szó, hogy szittya. Különbözõ tudósoknak még ma is más a véleményük arról, hogy milyen régi népeket lehet, vagy nem lehet szittyáknak nevezni.

A bajok eredete az, hogy a klasszikus görög római szerzõk igen sok esetben említik a szittyákat és egymásnak ellentmondóan, sokszor lehetetlen történeteket mesélnek róluk. Hipokratesz részletes leírást közöl a szittyák alkatáról: ha igaz amit mond, a szittyák petyhüdt, degenerált keletiek voltak. De mi tudjuk, hogy Athén városának rendõrsége szittyákból került ki, ez a tény kereken megcáfolja Hipokratesz-t. Elhihetjük-e Herodotosz-nak, hogy egyes szittyák kannibálok, vagy ezt az értesülést is ugyanabba a kategóriába kell sorolnunk, mint amelyek azt állítják, hogy egyes szittya törzsek féleszûek vagy kecskelábúak voltak? Egész embercsoport nem lehet féleszû vagy kecskelábú. Ezt nem hihetjük el. De mi az, amit elhihetünk, vagy amit nem lehet elhinni?

Szerencsétlen tény, hogy a klasszikus szittyák nyelvérõl nagyon kevés anyag van birtokunkban. Ennek az anyagnak a szegénysége csak meglehetõsen szûk teret enged nyelvészeti spekuláció számára.

A korszerû tudomány hajlamos arra, hogy a szittya egység elméletét, amely szittya - magyar rokonságot támogatta, erõszakosan is sutba akart dobni, - nem mulasztotta el rámutatni arra, hogy régi magyar krónikások, akik Szkythiát, mint a magyar nemzet õsi hazáját írták le, nem támaszkodnak eredeti népi hagyományra, hanem Szkythiának a klasszikus leírását fogadják el és másolták le. Egyesek bizonyosnak vélik, hogy a magyarság Szittya eredetérõl szóló leírás legenda, csak a XI. - XII. századbeli krónikások késõi kitalálása.

De hát vétkesek vagyunk a kritikátlan hiszékenységben, ha mi a középkori krónikások történeteihez térünk vissza, ahelyett, hogy újabb kori tudomány állításait fogadnánk el? Nem ismerjük el, hogy bûnösök lennénk. Az a tény, hogy a krónikások Szkythia klasszikus leírását másolták, egyedül csak azt bizonyítja, hogy a klasszikus irodalmat tisztelték. Lehet, hogy hozzátették, amit a régi szerzõk mondtak, ami a nemzetben mint eredeti, õsi hagyomány élt.

Mindenki tisztában van a legtöbb klasszikus szerzõ pontatlanságával és megbízhatatlanságával, különösen ami a történet írás atyját Herodotosz-t illeti. Ha azonban nem rendelkezünk megfelelõ forrásanyaggal, azokat kell felhasználnunk, ami rendelkezésünkre áll.

Ne feledjük, hogy a klasszikus irodalmon kívül a Szittyákról olyan eredeti forrásaink, adataink vannak, amelyek páratlanok és napról-napra világosabbá és értékesebbé válnak. Ez a régészet.
Az utolsó évtizedekben a szittyákról szóló leleteknek, adatoknak egész világa került napfényre. A mai tudósnak sokkal könnyebb dolga van, ha a szittya problémával akar foglakozni, mint az ötven évvel ezelõtti tudósnak. 

A szittyákkal foglalkozó kutatók elsõsorban a volt Szovjetunió régészeinek tartoznak hálával. Annak a területnek legnagyobb része, amelyen a szittya népek vándoroltak, ma Oroszország és annak utódállamaihoz tartozik. A munkát mindig nagy hozzáértéssel és lekesedéssel végezték.

Nyugati tudósok némelykor azt vetették kollegáik szemére, hogy túl nagy a lekesedés és a sóvárgó vágy bennük, amikor azt törekszenek bebizonyítani, hogy a szittyák az oroszok õsei, elõdei. Bárki elõtt, aki egy kicsit is ismeri az orosz jellemet, ez a gondolat abszurdumnak látszik. De nem szabad elfelejteni, hogy egyes szláv népekre, hatalmas szittya befolyás érvényesült és azt sem, hogy a nagy orosz birodalom lakosságát sok szittya nép gazdagította. Így az orsosz kutatók igényét nem lehet egészen abszurdnak minõsíteni.

 Néhány fontos anyagot kaptunk délrõl, ilyenek az iráni királyságból származó: lurista bronzok.

A szittyákra vonatkozó sok újabb felfedezés közül nincsenek fontosabbak a ziwiyeni kincseknél, amelyek egy romokban lévõ, a régi Asszíria és Kaspi-tenger partja közötti várból kerültek elõ. Ezek a kincsek kb. Kr. elõtt 700-ból származnak és a szittya mûvészet jellegzetes nyomait, tisztán és félreérthetetlenül magukon viselik. Elismert, hogy a ziwiyeni mûvészet, ennek a stílusnak legkorábbi megjelenése. A Nyugat-Ázsiában és Közép-Ázsiában, vagy Kelet-Európában talált híres szittya kincsek közül egyik sem korábbi ennél. Ez a tény megvilágosítja a szittyák eredetét: nyilván tévedés a szittyák õseit és mûvészetüket Közép-Ázsiában keresni. Népük etnikai eredetét, épp úgy mint kultúrájukat a Kaukázus hegységtõl délre, a régi Mezopotámiában kell keresnünk. Suméria bukása után hosszú idõn keresztül vándoroltak több csoportban szanaszét minden irányban. A Tigristõl keletre ezek a kivándorlók nagyszerû lovas néppé fejlõdtek és ez képessé tette õket, hogy egész Európán és Ázsián keresztül lovagoljanak az egyik óceántól a másikig. Mindenüvé magukkal vitték kitûnõ fémkovács mesterségüket. Ez a vonás világosan megkülönbözteti településeiket és sírjaikat azoktól a szomszédaiktól, akik akkor még a kõkorszakban voltak, éltek.
 Mellékesen megjegyezzük, hogy a ziwiyeni mûvészi leletek zengõ hangú elégtételt szolgáltatnak a lebecsmérlõ görög szerzõknek, legalább is egy ponton. Hérodotosz és mások úgy írják le a szittya õshazát, hogy a Kaukázus hegységtõl délre fekszik és a szittyák onnan vándoroltak északra. A régészet most ezt az állításukat megerõsítette. Remélhetõ, hogy idõvel a szittya írásról és a szittya nyelvrõl több adatot, tudást fognak szerezni. De még e nélkül a bizonyság nélkül is, amit ezek nekünk nyújthatnak, már messze elõrehaladottabb és tisztább fogalmaink vannak a szittyákról, mintha valaha azelõtt.

A kérdés legnehezebb része, hogy beszélhetünk-e a szittya népek egységérõl? A klasszikus szerzõk egységesnek tekintették. A modern tudomány állandóan azon dolgozik, hogy ezt a képet lerombolja.
Azt mondják, hogy az indo-európai népek egységet alkotnak. Van egy másik egység is: a mongoloké. De a két terület közötti részen nincsen semmiféle egység. Kis népek keverékei, etnikai csoportok vannak ott, amelyek egymással összekeveredtek, szétszóródtak és erõtlenek. Skythiát gyakran csak csupán földrajzi fogalomnak tekintik.
Miután a Skythia népi egységének a fogalmát megdöntötték, két hasonló újabb keletû elgondolás került elõtérbe. Ezek közül az egyik, amelyet mindmáig érvényesnek tartottak, megkísérelte a népcsoportoknak egy részét az "Ural-Altáji" népek közé sorolni. Ez a törököket és a magyarokat ugyanabba a csoportba sorolta. Az utóbbi idõben azonban divatba jött, hogy az altáji népek között minden rokonságot megtagadjanak.

A másik fogalom a turáni egység volt, amelyet a modern tudósok ugyancsak támadtak és nagyon rossz hírbe hozták.

Kérdezhetjük, hogy az eurázsiai népek eredetének tisztázását és az igazság felderítését ezek a romboló támadások elõsegítették-e? Tisztábban látunk-e most vagy még nagyobb zavarban vagyunk, mint mûvelt emberek voltak Herodotosz idejében?

Illõ tisztelettel kijelenthetjük, azt is, hogy mindezek az osztályozások,- amelyek a nyelvek és népek csoportba sorolását jelentik - többé-kevésbé önkényes emberi tevékenységek, a gyakorlati célok eléréséhez. Hasonlít ez ahhoz, mint amikor különbözõ tartalmú papírokat egy megadott számú fiókba osztályoznak. Lehetséges, hogy egyes fiókokba hasonló, más fiókokba kevésbé komoly összefüggés lehetõségét tartalmazó papírok kerülnek. Mindazonáltal sokkal könnyebben tudunk majd a papírok között eligazodni, hogy ha azokat valamilyen módon osztályozzuk. Hagyjuk nyitva a kérdést, hogy: a szittya ural-altáji, turáni egységeknek a folyamatos, állandó lerontása tisztán tudományos szükségesség volt-e, vagy volt benne bizonyos politikai, soviniszta természetû indító ok is a tudományos homlokzat mögött? Lehetséges, hogy az ösztönös nacionalista hullám adja a vágyat, hogy a saját csoportunkat erõsebbnek, hatalmasabbnak, fontosabbnak, uralkodásra jobban rátermettebbeknek bizonyítsuk be, mint amilyenek más csoportok? Ki lehetne ebben biztos?

Szeretnénk azt hinni, hogy nem rejtett hiúság, hanem az az érdek, hogy tisztán lássunk és az igazság keresése vezet bennünket, amikor gyakorlati célokból arra törekszünk, hogy helyre igazítsuk az eltorzított képet és érvényre jutassuk a szittya népi egység gondolatát, ahogy a klasszikus szerzõk - akik egykorúak voltak - ezt látták. Õk nem voltak ostobák.

Igaz mi a szittya nevet olyan népcsoport megjelölésére akarjuk felhasználni, amely már sokkal régebben létezett, mielött Skythia nevét valaki is kiejtette a száján, de az indoeurópaiak is régen léteztek már, mielõtt Európa és India nevet kapott.

Volt tehát Skythia és léteztek szittyák. Voltak szittya szokások, kultúra, nyelv, amelyekrõl a görögök és rómaiak megállapították, hogy különbözõ az övéktõl. A szittya eredet hagyománya õsi idõk óta él a magyarok között és azt nem szabad mint üres mítoszt félretenni.

A problémákkal való foglakozásnak helyes útja, hogy türelmességgel megvizsgáljuk a korai magyar történetírás minden lehetõ olyan forrását, amely a Skythiek "Skythiai" eredetünkre utaló adatokat tartalmaznak...

Ilyen források a papok által írt régi magyar történeti krónikák, a szomszédos országokból származó német és orosz egyházi krónikák, a bizánci császárok és alattvalóik írásai és végül, de nem utoljára, a régi arab és perzsa utazók forrásai.

Az írásos kútfõk minden állításait ellenõrizni kell a történelem segédtudományaival: a régészettel, néprajzzal, embertannal és biográphiával. Ezek mindegyike fontos. Mégis az etnogenezis koronatanúja, a nép származásának, a történeti kutatásának az a különleges fajtája, amely a nemzet eredetét keresi,- mindig a nyelv marad.

Mint már említettük, a klasszikus Skythiából igen kevés nyelvi emlékanyag maradt ránk. De ha elgogadjuk a ziwiyeni lelet tanúságát és azt az elméletet, hogy a szittya kultúra fõleg sumér forrásból származik, feltehetjük, hogy a szittya nyelv a sumér nyelvbõl származik. Szerencsére, hogy a sumér agyagtáblák bõséges nyelvészeti anyagokat õriztek meg.

Ha a szittyák a magyarok õsei, mint azt a hagyomány állítja, és aha a szittyák a suméroktól származnak, akkor a sumér nyelvnek és a magyar nyelvnek rokonnak kell lennie. De hát így van-e?

Ha csak nincsen jogos okunk feltételezni, hogy egy nép nyelve megváltozott, akkor a nyelv tanúsága döntõ bizonyítékul szolgál a népcsoport eredetére nézve...