Bíró Lajos

A MAGYAR RÉGMÚLT TITKAI

Az Orosz évkönyvekben (az ún. Nesztor-krónikában) olvasható: "...mikor a szláv nép...a Duna mellett élt, a szkítáktól, mégpedig a kazároktól jöttek, akiket bolgároknak neveznek, és letelepedtek a Duna mentén és a szlávok elnyomói lettek. Majd azután a fehér magyarok jöttek és örökölték a szlávok földjét, miután elkergették a frankokat, akik azelőtt foglalták el a szlávok földjét. Ezek a magyarok" (vagyis a fehér magyarok)"ugyanis Hérakleiosz császár korában jelentek meg...Ezek után jöttek a besenyők, majd a fekete magyarok mentek el Kijev mellett, később, Oleg idejében." [1]

 Ez a krónika teljesen világosan kétféle magyar népről beszél: fehérekről és feketékről. Ezt az adatot megerősíti az 1000 körül író Querfurti Brúnó, aki szerint Magyarországon fehér és fekete magyarok laktak. Az Orosz évkönyvek meglehetős pontossággal, időrendi sorrendben tárgyalják az eseményeket:

1. A Duna mentén élő szlávokat leigázták a kazároktól jött bolgárok.

2. Utánuk jöttek, szintén a kazároktól a fehér magyarok, Hérakleiosz császár korában (610-641 között), akik kiszorították a frankokat.

3. Ezek után, a fekete magyarokat megelőzően jöttek a besenyők.

4. Majd a fekete magyarok, később, Oleg idejében (879-912 között).

A fehér magyarok az ún. "kései avarok"-kal, a "griffes-indások"-kal azonosak, akiknek Kárpát-medencei honfoglalása a 670-700 közötti időszakra tehető. A bolgár-törökök éppen a fehér magyarok előtt érkeztek meg a szlávokhoz, a VII. század hetvenes éveiben. A krónika pár évtizeddel korábbra teszi a fehér magyarok bejövetelét a valóságos időpontnál, hiszen kb. 30 évvel Hérakleiosz szászár uralkodása után érkeztek.

 A fehér magyarok, azaz szabírok Iránból való kiköltözésének oka az volt, hogy az arabok megtámadták és 634-651 között meghódították Iránt, amelynek lakossága komoly ellenállást tanusított. Bár Tabarisztánt, azaz Szabar-országot még a VII. század közepén nem foglalták el az arab hódítók, 650 körül nemcsak a szabírjaink jelentős része, de velünk rokon ("finnugor") népek egész sora hagyta el Iránt észak felé.

Még az arab hódítást megelőzően következett be a kangar-szabír háború és ezáltal a fehér magyarok két részre szakadása. Bíborbanszületett Konstantin így írt erről: "...a besenyők, akiket korábban kangarnak neveztek...a kazárok ellen háborút indítván és legyőzetvén, kénytelenek voltak saját földjüket elhagyni...Amikor a türkök" (vagyis az akkor még szabart-nak is nevezett fehér magyarok) "és az akkor kangarnak nevezett besenyők között háború ütött ki, a türkök [szabírok: fehér magyarok] hadserege vereséget szenvedett és két részre szakadt. Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le,...a másik rész pedig vajdájukkal és vezérükkel nyugat felé ment lakni, az Etelküzü nevezetű helyekre."

 Az akkor még szabart-nak (=szavárd), azaz szabarnak vagy szabírnak nevezett fehér magyarok többsége indult el nyugat felé, és csak kisebb részük tért vissza a korábbi iráni hazába.

 Tény, hogy krónikáink két honfoglalási irányról és két időpontról tudnak. Mindkettőnek megvan a valóságalapja, ugyanis mindkét irányből és mindkét időpontban történt magyar honfoglalás, kb. 200 év különbséggel. Dienes István szerint: "...a magyarok kelet felől több irányból érkeztek a Kárpát-medencébe. Az Ősgestában feljegyzett erdélyi bevándorlás a Hétmagyarok, az Anonymus által megörökített vereckei bejövetel a kabar [valójában a fekete magyar! - B.L.] törzsek hagyományait őrzi." [2]

A szabír-magyarok (="kései avarok") honfoglalásakor (677-700) kettős fejedelemség volt, akárcsak a kazároknál, akiknek egy része bizonyosan szabir-magyar volt. Dzsajháni arab tudósnak Ibn Ruszta földrajzíró műveiben fennmaradt tudósítása szerint a magyarok főnökének neve Kende volt. "Ez azonban csak névleges címe királyuknak, minthogy azt az embert, aki királyként uralkodik fölöttük, Gyulának hívják." A szabír-magyaroknak tehát két fő fejedelmük volt, a Kende és a Kendénél nagyobb hatalmú Gyula. Kézai Simon azt írta krónikájában, hogy "Árpád azon a helyen állította fel sátrait, ahol majdan Fehérvár városa épült. Ez a hely lett Árpád vezér első szállása." A Gyuláról pedig ezt írta: "A harmadik seregnek Gyula volt a kapitánya. Ez, noha a többiekkel együtt jött Pannóniába, végül Erdély részein lakott." [3] Mindez világosan mutatja, hogy Árpádnak, a Kendének (jelentése: hajnali Nap) Fehérvár, a későbbi Székes-Fehérvár volt a székhelye, Fejér megyében. Míg a másik fejedelem, a Gyula (jelentése: tűz, tűz-pap) az erdélyi Gyula-Fehérvárt alapította, az erdélyi Fehér megyében! Székes-Fehérvár és Gyula-Fehérvár tehát már 1300 éves fehér-magyar (=szabír, "kései avar") városok, és míg Székes-Fehérvár a Kende országrészének, Gyula-Fehérvár a Gyula országának, Erdélynek a központja lehetett. Ráadásul Árpádot egy Boldogasszonynak szentelt Fejér-egyháznál temették el egy kis patak forrása fölött. (Anonymus, 52. fej.) Az sem véletlen, hogy a kazár (=szabír!) főváros, Sarkel neve is "fehér ház"-at jelent, ahogy a háráni szabírok által igen tisztelt ókori Egyiptom fővárosának neve sokáig "Fehér Fal" volt. [4] Az is figyelemre méltó, hogy Róma régebbi neve Alba Longa volt (= hosszú fehér), és éppen mellette volt a szabin-szabell (vö.: szabír!) nép településterülete. 

 A szabír törzseink ("kései avarok") nőelvűek voltak, kivéve talán Megyer törzsüket, amelynek a neve a IX. században beköltözők "magyar" nevének egy változata. Ezért is a Hold állhatott náluk nagyobb tiszteletben, akárcsak őseiknél Háránban, amely híres volt Hold-kultuszáról. A Hold féme az ezüst, a fehér fém, a tisztaság jelképe. A folyók és források, valamint e tisztító Hold-vizekkel kapcsolatban álló Szűzanya-istennő (Boldoganya) állt szabir törzseink vallásának középpontjában. Az ő eredetmondájuk a Turul-monda, amely az emberi élet női eredetéről szól. A fehér ló szintén a szent folyókkal és az áradással van összefüggésben. "A fehér a finnugor régiségben is szent szín." [5] A "fehérnép" kifejezés a magyar nyelvben az asszonyokra vonatkozik, ami szintén lehet a matriarchális fehér magyar törzsek nyelvi emléke. 

 Révész L. régész szerint "a hajdani Zemplén és Szabolcs megyék területén feltárt középrétegi honfoglaláskori temetők nemcsak leletanyagukban, de a temetők szerkezetét és a férfiak túlsúlyát tekintve is igen közel állnak egymáshoz. Különbözőségük az ország más területeivel összehasonlítva szembetűnő. Az alföldi területeken a nők több nemesfémet viselnek, a férfisírokban kevesebb a kiemelkedő rangjelző lelet." [6]

 Ezek a régészeti felismerések is megerősítik, hogy a IX. század végén a vereckei hágón át betelepült "patriarchális", "hím-elvi" fekete-magyarok elsősorban Zemplén, az Ung és Szabolcs vidékét szállták meg, ott volt a központjuk (Ungvár). Ezért vannak a férfiak túlsúlyban temetőikben. Ez magyarázza meg azt is, hogy a fehér magyarok (szabírok) alföldi területein miért viseltek több nemesfémet a nők és miért kevés a férfisírokban a rangjelző lelet. Ugyanis a szabir-magyarok nőelvi törzseiben az anyajog emléke, bizonyos fajta "nőuralom" még a IX. század végi hon-visszafoglalás után is megmaradt. (Két szabír fejedelemnőről is tudunk. Az egyiket Padányi Viktor említi [7]: Tamar [Tomürisz]. A másik Bóaréx, az ő vezetésével állt a szabírok egy része Bizánc mellé 528-ban [8]).