Az idei törökországi Mikes zarándoklatunkat – szám szerint a harmadikat –, amelyet a Magyarok Székelyföldi Társasága a Háromszéki Mikes Kelemen Közművelődési Egyesülettel közösen szervezett, egy hajdanában török földre szakadt honfitársunk, az erdélyi, a kutatások szerint székely származású Ibrahim Müteferrika erdővidéki cserefából faragott rodostói szobrának a felállítása és felavatása súlypontozta.
Az egyhetes zarándoklatnak ezt a félnapnyi idejét azért emelem ki, mert másképp a gazdag utazási program – a törökországi magyar vonatkozású emlékek egy részének felkeresése, a koszorúzások, a páratlanul gazdag bizánci és török műemlék együttesek meglátogatása, no meg az elmaradhatatlan fürdőzés a Márványtenger csodálatos strandjain, Gallipoliban (Gelibolu) meg a Rodostóhoz közeli Kumbagban elmossák, mint a parti homokot a tenger vize a legfontosabb eseményt, a szobor- és szobrászavatást, amelyért a legmesszibbről érkező marosvásárhelyiek az oda-vissza 2500 kilométeres utat megtették.

Ibrahim Müteferrika –házi használatra: Székely Ábrahám, mert eredeti nevét nem ismerjük -, szóval Rákóczi Ferenc tolmácsa, Mikes társalgó barátja, az arab betűs török nyomdászat megteremtője, nagy értékű török ősnyomtatványok szerkesztője és kiadója csak egy szűk körű, néhány kutatóból verbuválódott csoport számára ismeretes, a magyar átlagember, jellemző módon nevét se hallotta, semmit sem tud róla. Illetve mostantól, éppen ennek a szobornak és a mostani törökországi zarándoklatnak, Beder Tibor könyveinek (Gyalogosan Törökországban, Bujdosók nyomában), no meg a magam szerény írásbelizésének köszönhetően többet tudhatunk arról a kolozsvári unitárius teológusról, aki kéziratban maradt memorandumát azzal a megható mondattal kezdi: „Én igénytelen, szegény szolga, Magyarországon, Kolozsvár városában születtem”.

Horváth J. József a Ponticus Hungaricus VIII. évfolyamának 1. számában (2004, január) Ibrahim Müteferrika Magyarországon címen testes tanulmányt ír róla, amely interneten is elérhető, de hát, Istenem, ismerjük magunkat, kit érdekelnek manapság közülünk az időben és térben, sőt hitbéli hovatartozásukat is tekintve tőlünk messzire került egykori hazánkfiai, akik annyi dicsőséget szereztek a magyar névnek? Mert bezzeg a törökök ismerik, a magukénak tartják és felette büszkélkednek is véle. Bizonyság erre, hogy Törökországban több szobrot, emléktáblát is állítottak neki, és nincs olyan törökhoni vagy nemzetközi könyvnyomtatás-történeti konferencia, amelyet a törökök ne az ő nevével fémjeleznének. Mondják, hogy ősnyomtatványainak értéke – 17 kötetét ismerik – ugyanennyi súlyú arannyal mérhető.

Az én családi és nemzeti büszkeségemet pátyolgatja ugyan, hogy a magyar nyomdászattörténet Erdősi Sylvester Jánossal, a neves bibliafordítóval, az első magyar nyelvű disztichon szerzőjével, a sárvári nyomda megteremtőjével együtt szokta családnevünket emlegetni, de, el kell ismernünk, hogy ez még a szaktudományi ágon belül is egy szűk, néhány emberből álló csoport...

Volt – teszem hírtelen hozzá -, mert a mostani trákiai és isztambuli kiruccanásunkon Székelyföldről Marosvásárhelytől a háromszéki Uzonig terjedő körzetből százhárman vettünk részt, s csatlakoztak hozzánk Brassóból, Bukarestből, és a rodostói szoboravatón jelen volt az ankarai és az isztambuli magyar diplomáciai képviselet is.

Az én elégedetlenkedő dörmögésem ellen szól az is, hogy amint, Adyval szólva a „se rokona, se ismerőse nem vagyok senkinek” török nyomdaalapítóról, a Nagyságos Fejedelem tolmácsáról itthon írtunk, író-olvasó találkozókon valahányszor beszéltünk – most csak a személyes élményeimből szemelgetek – tágra nyíltak a szemek, s hogy kézzel fogható dolgokról is szóljak Nagybaconban Lakatos Elemér, a kisbaconi, Botskor László a nagybaconi erdőbirtokosság elnöke menten felajánlották a szobor számára azt a cserefát, amelyet én a Dél-Hargita lankásabb lábainál kijelölök. De ahhoz ragaszkodtak, hogy ezt személyesen tegyem meg. S ugyancsak nagy volt a meglepetésem, amikor Zsigmond László kisbaconi nyugalmazott tanítóhoz és Sándor fiához igazítottak, hogy az ő erdejükben lennének esetleg olyan fák, amelyek közül választhatnék. Nevezettek régi barátaim, a vélem egy idős Zsigmond Laci a moldvai csángók között is tanított, amíg az egykori magyar iskolákat szét nem verték, s a Csupa csapás az élet című könyvem és az azonos témájú dokumentum filmem egyik alapembere. Csak ezért nem mondom, hogy a hőse, mert talán mi, tollforgatók is vétkesek vagyunk abban, hogy ez a szó a magyar ajkakon elvásott.

Szóval Zsigmond Lacival elindultunk a Bodvaji Vashámor felé, ahol Gábor Áron az első két ágyúját öntötte, s a Fenyőspataka keleti oldalában megmásztunk egy jókora hegyet, amelyet a helybéliek a szílfára utalón Szílháttya néven emlegetnek, s nekem, ahogy mondani szokás, földbe gyökerezett a lábam, amikor a másfél esztendővel ezelőtt földre döntött, éppen faragásra alkalmasan félszáraz, másfélszáz éves rönköket megláttam.

Gyönyörködve fotóztam az óriás fák törzsét, majd arra gondolva, hogy nem singgel mérik ugyan az embert, de ha már erre alkalmam van, akkor az ajándékfa Müteferrika nagyságához igazodjék, s ha már többféle és más meg más formájú tölgyfa közül választhatok, akkor valami különleges formájú rönk mellett döntsek, mert megvallom, hogy a fából faragott műalkotások többsége esetében engem a henger alakú fa formája miatt összehúzott vállú alakos szobrok zavarnak. Kinéztem hát azt a hatalmas rönköt, amely négyméternyi magasságban a négy hatalmas ág kapcsolódásánál kiszélesedik, s a szobor fejének, kaftántól-köpenytől széles vállának a kialakítására alkalmas. Mert azt eleve tudni lehetett, hogy a szobrász kilététől függetlenül annak a koncepciónak a kialakítása és kivitelezése lesz a gond, hogy testalkatban, arcban és ruházatban - főleg az utóbbit illetően – a törököt a magyarral látvány- és értelemszerűen is összehozza.

A hatalmas rönk megbabonázott. Azzal sem számoltam, hogy ennek a hatalmas rönknek az elszállítása, illetve a szállítás megszervezése is a nyakamba szakad. Megilletődésem akkora volt, hogy mikor lenn, a völgyben a kocsi ajtózárját kipattintottam, akkor vettem észre, hogy fényképezés közben a táskámat az „Ábrahám-rönk” mellett felejtettem. Zsigmond Laci barátom azzal vigasztalt, hogy esztendő ilyenkor is ott találjuk a cuccot, mert az olyan helyen van, de már is indult a meredek hegyoldal irányába.

A szobor alkotója Köpe Csaba. Hétfalusi csángó származású, Csíkszeredában élő, művészeti főiskolát végzett férfiú.

Beder Tibornak, aki a 3. Mikes zarándokút egészét szervezte, az volt a véleménye, hogy jó lenne, ha háromszéki cserefából készülne a Müteferrika-szobor, s az is alkalmas dolog volna, ha e tájhoz kötődő szobrász készítené el, ezzel is kiemelendő a mi Ábrahámunk – Ibrahimunk – székelységét. Köpe Csaba megbízatása mellett szólott az is, hogy felesége, Melánia asszony háromszéki, Kisborosnyón van az egykori szülő-, mostani hétvégi házuk. A szoborfaragásra éppen alkalmas hely. De ezek a szempontok mind mellékesek lennének, ha nem láttam volna Köpe Csaba egyik robusztus alkotását a kisborosnyói szoborpanteonban. Fohász a neve, egy rusztikusan faragott rönkből készült, a férfialak kezében könyvet – bibliát tart – az égre emeli tekintetét. Körülötte a parkban az emlékjelek egész sora: Erdély választott fejedelmeinek kopjafái, Magyarország nagyasszonyainak kopjái, világháborús emlékkövek. Ez a Köpe-féle Fohász a történelmi Emlékpark közepén áll, nem annyira figurális, mint elvont térplasztikai alkotás, és mégis ki lehet „olvasni” belőle a lényeget: Isten áldd meg a magyart...

Megvolt tehát a szobrász is.

Mikor a rönköt Kisborosnyóra fuvaroztuk a szobrász nem volt jelen. A szomszédság férfinépe sereglett oda, hogy a füves kert gyepére pottyantsuk. Tonnányi súlya alatt ropogva reccsentek össze a földre fektetett vastag pallódeszkák.

A további bonyodalmakat nem részletezem. (A művészi alkotás kiszállításához szükséges jóváhagyások, márványtábla beszerzése, a betűk bevésése-bemaratása török és magyar nyelven – Én igénytelen, szegény szolga, stb –, vámkezelés, szállítóeszköz beszerzése, amely Rodostóba szállítja a szoborkolosszust, Beder Tibor remek útikönyvében egész oldalt betöltő támogatógárda segítségének felsorolására nincs laptér és idő.)

A szobor problémáinak intézése mind az én nyakamba szakadt, mert Beder Tibornak szásznál több ember ezernyi gondjával kellett foglalkoznia, s a törökországi zarándoklat egészét megszerveznie. Akkora személyi „apparátussal”, mint az enyém, és pénz meg – egyelőre – taps nélkül. Mert „Magad, uram, ha szolgád nincs”, no meg „Nincs pénz, az eb verte”. Az utóbbi mondás épp egy kuruc nótából, az Erdélyi hajdútáncból való.

Legmeghatóbb és legemberibb élményünk, hogy bárhol kopogtunk, mindenhol nyílott az ajtó. És senki sem kérdezte, hogy mennyi pénz jár azért, ha vállalja a feladatot, és mikor fizetünk?

A rodostói ünnep, meg a szoboravatás, pazarul sikerült.
A hivatalos ünnepségek rangsorolása szerint is kiemelkedő, török pompával szervezett ceremónia - török és magyar méltóságok jelenléte, a török katonai fúvószenekar tiszteletadása - a székelyföldi küldöttség elképzeléseit messze felülmúló magasságba emelkedett. A Mikes-zarándoklaton részt vevők a Rákóczi Múzeum előtt álló, kisborosnyói cserefából Csernátonban faragott székely kaputól magyar és székely zászlókat lengetve vonultak végig Tekirdag udvartérszerű régi utcáján, majd a Magyar utca sarkán elvonultak a Bercsényi Miklós nemrég összeroskadt lakóháza előtt, s megtekinthették Mikes egykori házának hűlt helyét, amelynek megsemmisülése az utóbbi évek magyarországi kulturális vezetőinek a lelkén szárad.

A zászlókat, az uzoni Szivárvány kórus és mások színpompás székely népviseletét már az utcai felvonuláson tapssal és mosolygással nyomatékosított érdeklődés követte. A szoboravatás helyszínét és környékét török zászlókkal és jelképekkel díszítették. A török méltóságok köszöntői közvetlenek, barátságosak, és a közös kulturális jövőépítésbe fogódzóak voltak, amelyek Ibrahim Müteferrikának a török nyomdászat és számos, nagy értékű ősnyomtatvány létrehozásában vállalt szerepe mellett a török és székely-magyar kapcsolatok erősítését hangsúlyozták.

Beder Tibor, a Magyarok Székelyföldi Társaságának elnöke, a zarándoklat szervezője török nyelven és magyarul méltatta Ibrahim Müteferrika érdemeit, dr. Szabó Árpád kolozsvári unitárius püspök II. Rákóczi Ferenc tolmácsaként betöltött kulturális közvetítő szerepét hangsúlyozta. Az uzoni Szivárvány kórus a kuruc dalok és a székely népdalok után török nyelvű hazafias énekeket adott elő, amelyet az ünneplő sereglet hatalmas tapssal jutalmazott.

Rodostóban tehát Müteferrika-szobrot és Köpe Csaba faragóművész személyében szobrászt is avattunk.

A nagyméretű – márványtalapzatra állított –, mintegy másfél ember nagyságú, 2,5 méteres szobor a nagy teret körülölelő, magas épületek között jól érvényesül. Köpe Csaba alkotása sikeresen oldotta fel azt az ellentmondást, amelyet a török és az erdélyi magyar viselet, ruházati és öltözködési szimbólumok mássága jelent. A szoborarc határozottan székelymagyar karakterű, a kisbaconi erdőségek hatalmas tölgyfájából rusztikus elnagyolással faragott szobor kiválóan érzékelteti az emberi test jellegzetességeit, érvényesíti a fa erezetének szépségét és anyagi voltát, a 150 éves cserefa koronaágai lehetővé tették, hogy a kaftánköpeny vállszélessége a derékhoz és mellkashoz mérten íveljen és szélesedjék.

Rodostó polgármestere, mikor megismerkedett a szoborral, azonnal rendelkezett a magasított márványtalapzat elkészítéséről és a szobor környezetének rendezéséről.

Ibrahim Müteferrika rodostói szobra, II. Rákóczi Ferenc ülő alakos emlékműve, a háromalakos Mikes-térplasztika, a Rákóczi Múzeum és a Magyar utcai székely kapu mellett az ötödik magyar kötődésű műalkotás, amely a sok-sok segítség mellett nem egy esetben magyar hatósági ellenkezés közepette jött létre.

Örülünk, hogy — mint jelen esetben is — ünnepi jelenlétükkel képesek utólag kezdeményezéseink élére állni, és bízunk abban, hogy a következő évekre tervezett rendezvényeinket a kezdetektől támogatni fogják, hogy a török-magyar kulturális ügyek ne járjanak úgy, mint Bercsényi urunk és Mikes Kelemen rodostói háza.

Akkor én mégis miért elégedetlenkedem?

Mindeddig a székelyföldi segítő- és a török fogadókészségről beszéltem. A rodostói Rákóczi Múzeum közelében, a Magyar utca bejáratához felállított székely kaput például Bozóki miniszter úr írásban ellenezte. „Nem oda való” – írták a budapesti szakértők – „annyit ne székelykedjenek” – üzente állítólag a miniszter.

Beder Tibornak a mostani zarándoklatra kiadott könyvecskéjéből idézek:

„Közös szimbólumai révén a magyar nemzet részét képező székelységnek van a leglátványosabb kapcsolata a török néppel, amelyet a legjobban a székely kapuk jelképrendszere fejez ki. Ennek megértéséhez az idő vonatán ismét visszautazunk a múltba. Előbb a törökök eredetmondájából idézünk egy részt. A párizsi Nemzeti Könyvtárban őrzött 13. századi ujgur írással és régi török nyelven írt eredetmonda, az Oguz kán Desztani szerint a napok egy napján Ay Kagánnak fia született. A fiú, amint a világra jött, azonnal beszélni kezdett, ostort, húst és bort kért. Negyven nap múlva ifjúvá serdült, lovagolt, vadászott, sárkányokat győzött le, s népének hőse lett. Első feleségét az Ég küldte fénysugáron és olyan szép volt, hogy ha mosolygott, a Nap kisütött, ha sírt, a felhőkből eső hullott. A lány három fiút szült Oguz kánnak. Az első Gün (Nap), a második Ay (Hold), a harmadik Yildiz (Csillag) nevet kapta. A Nap, a Hold és a csillagok mellett, melyek a török felségjelekben és a Székelyföld fafaragványaiban mindenütt jelen vannak, a másik szimbólum a tulipán, amelyet mindkét nép nemzeti virágának tart. A vadon élő tulipánok hazája, Közép-Ázsia, ahol 125 vadtulipán fajt ismernek. Minden olyan helyen megtalálható ez a szépséges virág, ahol a magyarok valaha is járhattak. A tulipán a Kárpát-medencében a török idők előtt évszázadokon át oly becsben volt, hogy díszítőelemként is jelen volt a népművészetben a székely kapuktól kezdve az Árpád-kori királyok korából származó templomok kazettás mennyezetéig. Megjelent a népi hímzéseken, a faragványokon, a csipkéken, fejfákon, a kódexekben, a címerekben, a zászlókon mindenütt. És ma is ott van, ahol magyarok élnek és a törököknél is megtalálható a dzsámikban elhelyezett hatalmas méretű perzsaszőnyegek mintázatától a temetők tulipános fejfájáig. Ezek után egészen nyilvánvaló, hogy, hogy a tulipánt a magyarok nem a kerti tulipán meghonosítása után ismerték meg” (...)

Beder Tibor históriai eszmefuttatását azzal zárja, hogy a rodostói Rákóczi Múzeum elé emelt, Alsócsernátonban faragott székely kapu, amely Mikes Kelemennek és a bujdosóknak állít maradandó emléket, a két nép szimbolikus jelrendszerének az összegezője is egyben.

Ennek a kapunak a felállítását „nem engedélyezte” egy nemrég letűnt magyar kulturális miniszter. Most ez alól a kapu alól indult – szándékosan ismétlem – a magyar diplomáciai képviselet Ibrahim Müteferrika szobrának felavatására, s közben megtekinthették Bercsényi uram tavaly összeomlott házát, és Mikes házának hűlt helyét.

Mind a kettő, s az egész Magyar utca megmenthető lett volna.

Csupán a Zsigmond Laci kisnyugdíjas erdélyi tanító és erdélyi társainak a hozzáállása hiányzott.

Geliboluban (Gallipoli), Mikesék első szálláshelyén található a Karaca Bey síremléke. A hős, hogy a rábízott zászló ne kerüljön az ellenség kezére, inkább megette azt. A felettesei nem hitték el, erre felmetszette a gyomrát, s megmutatta a zászlót. Meghalt ugyan, de legendájának emléke ma is él, sírhelye fölött a zászlók ezrei lobognak. Oda idegen zászló nem közelíthet. De amikor a székely zászló kékjét, rajta a Napot és Holdat vendéglátóink meglátták, a közös motívumok révén testvéreinknek tekintettek, s beinvitáltak a szentségesen szent sátorba, Karaca Bey – síremléke mellé.

Szégyellem magamat, ha a kárpát-medencei magyar elvetemültség mai zászlós csatáira gondolok.

Mert nálunk a nemzeti szimbólumokat senki nem nyeli le, hanem csíkokra szaggatva tépi, rongyolja.

Vannak, akik szégyellik, s vannak, akik megtagadják.

De gyarapodnak és szaporodnak azok is, akik megvédik.

Forrás: gondola.hu