|
Kénósi regö
2008.01.14. 17:55
Állsz a templom oldalában, mondod a strófákat,
fejedet a Napnak szegezed és néha kinyitod a szemedet.
Belenézel a nézhetetlenbe, a vakítóba.
Bele tudsz nézni! Engedi.
Szikrázik, villódzik, táncol körülötted minden.
Süt a Nap. Homlokodon játszik.
Tél van, kicsit hideg, nem zavaró, hó, csend és béke.
Állnak a társak körben. Benne, bennük állsz.
Varázs-idő, rövid-idő.
Aztán a botok. Ahogyan próbálnak ott fenn összeérni, összekapaszkodni, összebékülni egymással.
Keresik, de olykor kerülik is egymást.
Sosem állnak „jól”, szépen, katonás rendben.
Mert az meg borzalmas lenne.
(Borzalmas lenne?)
Csak kicsit kajlán, kajszán, csálén, ahogyan festeni is érdemes őket egy festőnek.
És átsüt rajtuk-köztük a fény, elvesztik tárgyiasságukat, anyagaikat. Csak lebegnek. Micsoda lények!
Mintha szárnyak nőttek volna ki valahonnan.
Hová repülsz?
S a láncok, csengők, kolompok, pergők! Aranyváros, Eldorádó.
Egy percnyi arany-mennyország, csilingelő ezüst-gazdagság.
Aztán vége, kinyomozunk a faluból, irány Darány! Surány, Horány.
Sosem felejtünk.
És ha még egyszer arrafelé járnánk, leülnénk a templom elé a földre, levennénk süvegeinket és csak várnánk, várnánk, mert várni jó és békességes.
Botjainkat megint az égre emelnénk.
A Fénybe.
Köszönés-köszöntésképpen.
Kénósi regö 2008 január 5-én, délelőtt a Napban. Felejthetetlenül.
Mert azt is megadta az a Nagy Úristen. A teremptő.
Buka László
http://naput.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=853&Itemid=30
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
