Tudóst veszítettünk el

mariaorszaga  2008.03.27. 13:42

Megdöbbenéssel vettük tudomásul a szomorú hírt, pályatársai, ismerősei méltatják a hirtelen eltávozott Vofkori Lászlót.Vofkori László 1944. március 3-án született Brassóban, középiskolai tanulmányait Székelyudvarhelyen, a mostani Tamási Áron Gimnáziumban végezte. 1966-ban szerzett tanári diplomát a kolozsvári Babeş– Bolyai Tudományegyetem földrajz-biológia szakán, 1967–68-ban az ülkei általános iskolában tanított, majd 1972-ig a gimnázium földrajztanára volt. Tanári pályájának leghosszabb szakaszát a Benedek Elek Tanítóképzőben töltötte, ahol majdnem harminc évet tanított, 1972-től 2001-ig. 1979. december 8-án védte meg doktori tézisét a Bukaresti Tudományegyetemen, azóta a földrajztudományok doktora. Fő kutatási területe a népesség- és településföldrajz, a településszociológia, a honismeret-regionális földrajz, a turisztikai marketing, de oktatott tárgyai között volt a felsoroltakon kívül a turizmus-, az üzleti és gazdaságföldrajz, az iskolamenedzsment, az oktatásmódszertan. 1999-ben nevezték ki a Tatabányai Modern Üzleti Tudományok Főiskolája címzetes tanárává, ugyanebben az évben a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Gyergyószentmiklósi Turisztikai Főiskolájának tanára volt. 2001 szeptemberétől a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai karának egyetemi előadótanárává nevezték ki. 1980-tól a Román, 1993-tól a Magyar Földrajzi Társaság tagja, 1991-től az Erdélyi Múzeum Egyesület és az Erdélyi Magyar Műszaki és Tudományos Egyesület tagja, 2000-től pedig a Magyar Tudományos Akadémia Köztestületének tagja volt. Több mint ötven hazai és húsz nemzetközi konferencián volt előadó, megjelentetett 15 térképet, négy egyetemi tankönyvet és jegyzetet, illetve több mint háromszáz cikket, tanulmányt és közleményt írt. Fontosabb kötetei: A tudomány vonzáskörében (1988), Erdély társadalom- és gazdaságföldrajza (1994), Erdély közigazgatási és etnikai földrajza (1996), Székelyudvarhely. Rövid városismertető (1996), Település- és területfejlesztés Udvarhely térségében (1997), Székelyföld útikönyve I–II. (1998), Utazások Székelyföldön (2004), Székelyudvarhely. Városkalauz (2006). „Hiányzik az iskolákból az ilyen tanártípus”– A gimnáziumban eltöltött évekről az jut eszembe, hogy akkoriban nagyon nehéz volt a tanárnak tanácsot adni a diákjának abból a szempontból, hogy lehet még egyszer olyan jövőnk, mint amilyenben most élünk. Ezt ő mindig megpróbálta elültetni a gyerekek szívében. Szünetekben Vida Gyuszi bácsival ők voltak azok, akik lelkesedésüket átadták a kollégáknak. Mindenre kapható volt, legyen az tanár-diák vagy képzős és gimis tanárok focimeccse. Színes egyéniség volt, s az ilyen tanártípus eléggé hiányzik mostanában az iskolákból. Óráit nagyon szerették a diákok, pedig rengeteg időt töltött a szakmai továbbképzéssel, tudományos munkával – nemcsak letette a doktorátust, hanem folyamatosan írta a könyveket, megismerkedett a számítógéppel, Magyarországon is sok előadást tartott. A MÜTF-ön is az tetszett benne a gyűléseken, hogy mindig biztatta, ösztökélte a kollégákat a szakmai továbbképzésre, a tudományos munkásságra, és hatása is volt rájuk. Mindig viccesen, humorosan biztatott mindenkit. Egy színes, gazdag munkásságú, mindig terveket szövő, munkára nevelő tanártól búcsúzunk el – mondta lapunknak Deák Imre, a MÜTF előadótanára. Van, aki mindig itt marad...
… köztünk, függetlenül attól, hogy a lét eseményei mit parancsolnak. Laci bácsival is ez a helyzet. Csípős, néha fanyar humora, egyedülálló életvidámsága és pozitív világképe nemcsak nekünk, tanároknak, kollégáinak volt felüdülés találkozásaink során, hanem annak a több száz diáknak is, akik kinőttek a keze alól az elmúlt évtizedekben. Tanárként és kutatóként egyaránt példaértékű pályát hagyott túl hamar itt Vofkori Laci bácsi, olyat, amit nagyon nehéz lesz úgy folytatni, ahogy ő elkezdte. Mert ő maga fogalommá lett a székelyföldi tudományosság szervezésében, a szakmai és ismeretterjesztő könyvkiadásban egyaránt. Nemrég méltattam a 60. évét betöltött Vofkori Lászlót az Udvarhelyi Híradó hasábjain, és azt írtam, hogy híres újításairól, módszertani innovációiról. Sajnos nem sejthettük, hogy ennek a sorozatnak ilyen hamar vége szakad, hatalmas űrt hagyva ismerősök, diákok, barátok, pályatársak lelkében egyaránt. Laci bácsinak még dolga lett volna itthon, Székelyföldön... – osztotta meg gondolatait velünk Péter Pál geográfus.

Közvetlen, kedves munkatárs

Mit lehet írni egy örökmozgó, hangulatos kollégáról, aki szerdán végigviharzott a Képzőn, kedveskedett a hölgyekkel, viccelődött a férfiakkal, egy-két jó tanácsot adott, amolyan Vofist... s aztán táskáját a kezében himbálva, utoljára kiment a Képző kapuján? Talán azt, hogy Isten az ilyen embereket ajándékul küldi nekünk a Földre, hogy lássuk: így is lehet. Lehet magas szintű szellemi munkát végezni, eredményeket elérni, de megmaradni annak, aki volt: a közvetlen, kedves munkatársnak. 30 évet tanított ebben az iskolában, otthon volt itt, munkája közben megpihenni, felüdülni be-beugrott gyakran. Derűs jókedve nekünk is elűzte a fellegeket a homlokunkról. Soha nem volt mérges, rosszkedvű vagy ingerült. Mindenkiben észrevett valami értéket, és arra biztatta, ne hagyja azt veszni. Tudtuk, hogy sokat dolgozik, hogy éjjel is ír, a sorra megjelent könyveit mindig elhozta és megmutatta nekünk, s szívesen bemutatta a diákoknak is. Előadásait nem lehetett unni. Úgy ültek be a tanulók, hogy: na, ezt most végig kell hallgatni, aztán rájöttek, hogy nagyon élvezik a fordulatos előadásmódot, felkacagtak a szállóigékké vált mondásokon, s távozáskor már szinte barátjuknak tekintették. Most, amikor elfogytak a szavak, amik maradtak, túl szögletesek ahhoz, hogy kifejezzék azt, amit érzünk. Milyen nehéz Róla múlt időben beszélni! – mondta Szarvas Gyöngyike, a Benedek Elek Líceum tanára.

Katona Zoltán, Udvarhelyi Híradó