Az isteni-mag, a teremtőerő földi tükröződése nem lehet más, mint az anyagi világunkat fénnyel életre keltő Nap. Sőt, amennyiben ismernénk a dallamát, akár el is dúdolhatnánk a régi, „pogány” népdalunkat, miszerint; „a fényes Nap a Jóisten szép szeme”.

Isten óvjon, ledönteni mindent, ami talmi,
elegendő tudnunk mi az, amin állunk.

Leírható-e, a mag csodája?
A fa árnya, virága, gyümölcsének íze,
Ég és Föld találkozása, népek törzsének elágazása?
Bizonyára nem.
Ezért van szükség regére, táncra és varázsra.

Amint azt az előző részben már említettük, a termodinamika rejtélyes hullám, vagy méhsejtszerű alakzatait, azok keletkezését vizsgálva néhány korlátok nélkül, szabadon gondolkodó kutató (egyéb magyarázat híján) felvetette egy sugárzó erő-, vagy intelligencia-központ létezésének lehetőségét. Avagy, ezzel a mikro- és makro-kozmosz egészét átjáró, sugárzás forrását, magját valószínűsítették, melynek impulzusaitól természetszerűleg nem lehet mentes a bonyolult „elektronbiológiai” folyamatok által működő emberi agy sem. Magyarán, ez a sejtelmes delej a mindenség kémiai, fizikai történései mellett a szellem világát, a keletkező gondolatokat is befolyásolja.

Mivel sem módunk, sem lehetőségünk a téma szakmai vizsgálatára – az ősi tanok „fordítóinak” példájára -, nevezzük el ezt a „központot” isteni-magnak, vagy nyelvünk sajátos megfeleltetésének a mintájára az isteni-szemnek.

A szem és a mag kapcsolatát felületesen vizsgálva, könnyen alaki rokonságra gondolhatnánk, csakhogy az emberi-, növényi maghoz hasonlatosan, a szemzés, a szemoltás, a szemérem, szaporodással, nemi tartalommal is bírnak. Valamint, az igézés, csakúgy, mint a szemmel verés (elbájolás, elbűvölés) elsősorban szemmel követhető el. Az már csak hab a tortán, hogy a megtermékenyített tojásnak is „szeme van”. Mindehhez kapcsolódik, „a szem a lélek tükre” mondásunk, melyet az isteni-mag (szem), mint égi szubsztancia fényében vizsgálva, csak megerősítheti elképzeléseinket. Azaz, nem lehet véletlen műve a névazonosság, az azonos tartalom, illetőleg az elvontabb megfeleltetések lehetősége sem. A továbbiakban, nyelvünk eme „útmutatásait” felhasználva keresünk hasonló összefüggéseket a világ más ősi kultúráiban.

A suméroknál nagy jelentőséget tulajdonítottak az „igi”-nek, vagyis a szemnek. Ezt hangsúlyozván az ember és istenábrázolásaikat aránytalanul nagy szemekkel látták el. (Nem kevésbé így történt ez a Húsvét-szigetek kolosszális kőszobrainál is.)

Ea, vagy más néven Dingir Nimin a mindent tudó isten, az emberek barátja a „tiszta szemek ura”. Továbbá nem kisebb a jelentősége az IGI (szem), IZI (izzó), IZ (isteni lélek) szókapcsolatoknak sem, hiszen valószínűsítik az isteni-mag, az isteni-lélek, a tűz, a fény és a szem szavuk rokoníthatóságát. Ezek után az sem okozhat különösebb meglepetést, hogy néhány nyelvkutató, egyenesen a „Szem-Úr népének” határozta meg a sumérokat.

A fenti ismeretek birtokában megállapíthatjuk, hogy az isteni-mag, a teremtőerő földi tükröződése nem lehet más, mint az anyagi világunkat fénnyel életre keltő Nap. Sőt, amennyiben ismernénk a dallamát, akár el is dúdolhatnánk a régi, „pogány” népdalunkat, miszerint; „a fényes Nap a Jóisten szép szeme”.

Kicsit előreszaladtunk, folytassuk tovább sajátos kutakodásainkat, nézzük, mit üzennek nekünk az egyiptomi mondák, szentszövegek. Mindenekelőtt el kell mondanunk, hogy a Mindenség Ura, Atum egyszer a harmadik, vagy „vándorló” szeméből (annak könnyeiből) „kelti életre” az embereket, míg másszor az ősóceánba esett magjából, spermájából (ben) keletkezik az élet. Vagy a közismert Ozirisz-Hórusz mondában Ízisz a Széth által szétszaggatott, hímtag nélküli (nemzőképtelen) Ozirisztól, egy „arany pénisz” (arany-mag) közvetítésével kerül áldott állapotba. Ennek a sajátságos násznak a gyümölcse Hórusz, az isteni gyermek (eredetileg Horpaheredzs, a „kiemelkedő gyermek”), vagyis közvetve az isteni mag által (szűznemzés) világra jött „fénylény”.

„Megerősödtem, és hatalmasra nőttem,
hogy különbözővé váljak a fénysugarak többi lakójától,
akik velem együtt keltek életre,
és lettem az Isteni Sólyom.”
(Piramisszövegek 606.)

Aki, mint Atum képviselője, hírnöke leszáll az alvilágba, s szemével, annak „erejével” kelti életre, látja el „új erőkkel” apját, Oziriszt. Majd halálát megbosszulandó ádáz küzdelemre hívja a gonosz Széthet (a káosz, a szét-szórtság képviselőjét). S mit nem ád az Isten, a nagy harcban Hórusz a szemét, Széth a heréjét veszíti el.

Számos Egyiptom-kutató próbálta már meghatározni az ősi „Ankh” (füles kereszt) jelentését, sajnos nem igazán jártak sikerrel. A mai napig is csak annyit tudunk róla, hogy a jellegzetes szimbólum az „élet kulcsa” volt.
Feltételezhetőleg a közemberek az ókorban sem ismerték titkait, míg a beavatottak úgy döntöttek nem kötnek mindent a hódítók orrára.

Külön szerencse, hogy az egyiptomiak hagyományszeretete nem ismert határokat, például évezredeken keresztül, hűen másolták a régi korokból származó jelképeiket, többek között az Ankhot és az úgynevezett Hórusz-szemet. Nos, amennyiben a megfelelő méretű ábrákat egymás mellé helyezzük, rá kell jönnünk, hogy az egyik elemeiből könnyedén kirakható a másik szimbólum. Mondhatnánk puszta, véletlenről van szó, csakhogy Egyiptomról beszélünk, ahol semmi sem írható a véletlen számlájára.

Mivel a Hórusz-szem a szentmag, az Ankh sem jelenthet mást. Most már érthető miért tartják a fáraók jobb kezükben az Ankhot, míg bal kézben a „uaszt” (villás farkú, stilizált fejjel ellátott aranyozott fapálca), a földi vegetatív élet megjelenítőjét. Ezzel is kifejezvén az uralkodó égi és földi hatalmát, származását. Mellesleg azon sem lepődnénk meg, amennyiben kiderülne az általánosan elterjedt uralkodói jelképek, az országalma és a jogar hasonló jelentéstartalma.

Még a napnál is világosabb, hogy az Ozirisz teteméből, az „isteni-mag által fogantatott Hórusz, majd a „fiától” „új erőket” kapó, de az alvilágba maradt Ozirisz mítosza sem szól másról, mint az isteni-mag, a teremtőerő továbbadásáról, a hamvaiból feltámadt, időként visszatérő Főnixmadárról, aki új, isteni energiával látja el az anyagba süllyedt emberiséget, az egész nagyvilágot.

Persze, más időben és térben is bőven találhatunk hasonló példákat, ilyen a világot fénnyel elárasztó Síva szeme, Allah szeme, Ahura Mazda „gondolata”, a védák Hiranjagarbhája (aranymag), a zsidók Zerá Kodese (szent mag), vagy nem utolsó sorban a keresztény templomok timpanonba foglalt istenszem, galamb (mint lélek-, maghozó madár) motívumai.

Mindennél beszédesebbek a következő idézetek:

„Isten saját képmására teremtette az embereket; saját szeme fényét helyezte szívükbe…” (Sir 17, 1-14. Fejezet)
„Ezt mondja Isten Fia, a kinek szemei olyanok, mint a tűzláng,…”
(Jel 2,18)

Pontosabban Krisztus az Isten „szeme” (Isha, Ige), akinek tekintetéből elemi erővel sugárzik az isteni fény, s ezt a fényt osztotta meg velünk, emberekkel.

Meg kell még említenünk egy-két titkos, vagy titokzatos társaságot, melyeknek céljait ugyan homály fedi, de a nyilvánosságra hozott téziseikben, szimbólumaikban felsejlik a „szentmag” titkainak bizonyos fokú ismerete.
Ilyenek a kereszt közepébe rózsát helyező, úgynevezett „rózsakeresztesek”, vagy az „isten szemét” háromszögben ábrázoló szabadkőművesek.

Az első esetben egyértelmű, hogy a „világtojást”, vagyis a szentmagot jelenítik meg a kereszten (Netalán egy piramis felülnézeti ábráján?), míg a másiknál a „mindent látó istenszem” az elfogadtatott megnevezés, bár a háromszöget többen stilizált piramisnak tartják, s nagy a gyanú, hogy a szem sem a „mindent látást” szimbolizálja, sokkal inkább a világ rejtélyes „aktivátorát”, a szentmagot.

A titkos társaságok után térjünk vissza a valóvilágba, mégpedig a dél-amerikai indiánkultúrákhoz, ahol a krisztusi elvekhez feltűnően hasonlatos tanokat hirdető Quetzalcoatle (Tollaskígyó) szeme olyan fényesen ragyogott, hogy „nem lehetett beletekinteni”. A maya teremtésmítoszban pedig egyértelművé válik, a földből és szénából gyúrt ember lelkének fény volta, a magtól való származása.

„A vörös ember jól élt azon a földön, ami már nincs. Ura volt minden látható és láthatatlan erőnek. De a nagy tudást és hatalmat elvesztette, mert eltávolodott a fénytől, hogy belesüllyedjen az önző, mindent magának követelő agyag és szalma testébe. Amikor alászállt a testébe, a „Napgyújtotta” fény lassan kialudt benne.”

Igen, amint a keletről érkező Benu, vagy a Főnixmadár szerepét fokozatosan átvette a Nap, akként váltak az elvontabb gondolkodást igénylő szem-, és mag-vallások érthetőbb, „megfoghatóbb” napkultusszá, napvallásokká.

A „mag” későbbi transzformációi közül mindenképpen kiemelendő a Nappal történő megfeleltetés, ugyanis se szeri, se száma a Napot atyaként, ősként, tisztelő mondáknak, himnuszoknak, napisteneknek, szárnyas, vagy futó napkorong ábrázolásoknak, napkereszteknek.

A királyok, uralkodók előszeretettel használták szimbólumként a Napot, sőt – emlékezvén az isteni magra – mint isteni őst szerepeltették feljegyzéseikben. Egész népek hittek a Naptól való származásukban, többek között ilyenek voltak az inkák, és a hunok. (A hun elnevezés megfelelhet a „gun” ótörök szónak, ami napot jelent.)

Visszatérvén Egyiptomba, mindenképpen szót érdemel Ehnaton, az eretnek fáraó, aki ugye „mindennemű” előzmény nélkül bevezeti az „új” egyistenhitű vallást, a napkorong (Aton) tiszteletét. Mivel Egyiptomot, mint az emberi kultúra egyik bölcsőjét tartjuk számon, eddig fel sem merülhetett, hogy valójában itt egy régi hitnek a visszaállításáról lenne szó. Pedig nagy valószínűséggel ez történt. Igaz, Ehnaton érthető okokból (az eredeti tanok még az egyiptomiaknak is túlságosan távoliak lehetek) nem a szentmag, hanem annak „kézzelfoghatóbb” változatát, a napvallást próbálta elfogadtatni.

Amint az a felvázoltakból kiderül, az isteni mag éltető ereje besugározta a világ minden jelentősebb kultúráját, civilizációját, melynek emlékét, az idézetteken kívül számtalan alkotás is őrzi. Külön örömünkre szolgálhat, hogy az isteni szem átadásának legarchaikusabb ábrázolását egy magyar (kései avar?) motívumon találhatjuk meg. Nevezetesen, a mártélyi szíjvégről van szó, ahol a különféle teremtmények között elhelyezkedő ember alak nyitott tenyerében van a szem, az isteni erő, a „szellemi látás” jelképe.

A későbbiekben a „szentmag” további magyar vonatkozásait boncolgatjuk.

„Örökké élj Magyarország!”