– Mi az üzenete Trianonnak, mit mond ez az évforduló a határon innen és túl élő magyarság számára?
– kérdeztük Szidiropulosz Archimédesz történészt, szociológust, aki számos művében, így a Trianon utóélete című háromkötetes munkájában foglalkozik történelmünk e súlyos traumájával.

– Egy Nyugat-Európában élő ismerősöm kérdezte nemrég, hogy éppen mivel foglalkozom. Mondtam, hogy konferenciára készülünk, elmeséltem a tanácskozás témáját, mire megkérdezte: „trianonoztok?” Ez a kérdés kimondatlanul is azt üzente: kár ezzel foglalkozni. Számomra viszont Trianon üzenete az, hogy igenis foglalkozni kell ezzel a kérdéssel, hiszen a 90-es évek jugoszláviai konfliktusai is bizonyították, hogy ez a kérdés korántsem nyugodott meg. A trianoni békediktátum nemhogy lezárta, megoldotta volna a problémát, mint ahogyan ezt a Magyarország testéből darabokat kiszakító, „nemzetállamokat” létrehozó országok hirdetik, de a problémák még inkább megszaporodtak. Ez a probléma tehát fennáll, és mi a tudomány eszközeivel próbálunk segíteni, megoldást találni rá. A magyarok tudata, önismerete szempontjából is fontos Trianon, nem lehet azt mondani, hogy ez kényes kérdés, ne foglalkozzunk vele. Ha történt valami 1920-ban – és az idevezető út megismerése sem megkerülhető –, a magyaroknak ezt ismerniük kell, éppúgy, mint bármilyen más történelmi eseményt. De Trianon nem „bármilyen más esemény”, hanem a magyarság számára a legnagyobb tragédiát jelentette. Talán ha az emberek megismerik saját történelmüket, saját szenvedéstörténetüket, akkor megfontoltabban, gyakorlatiasabban tudnak más kérdésekhez is hozzászólni.

– Megkerülhetetlen, már a nevéből adódóan is, hogy az Ön „nemzetiségére” is rákérdezzek: ilyen jellegzetesen görög névvel, a kétfajta kulturális háttérrel talán adott is volt, hogy foglalkoztassa a kisebbség-többség kérdésköre.

– A görögöknek is megvan a maguk Trianonja. Az első világháború befejeződésével a görögök egy újabb, a törökökkel vívott háborúba is belesodródtak, ennek tragikus végkifejlete volt az 1922-ben bekövetkezett úgynevezett lakosságcsere, melynek keretében másfél millió görög kényszerült áttelepülni Görögországba, az én szüleim is így hagyták el otthonukat. Majd a 40-es évek végén újabb konfliktusba sodródtak, polgárháborúra került sor, ennek következtében 60 ezer görög az úgynevezett népi demokratikus országokba menekült, így kerültem édesanyámmal és testvéreimmel Magyarországra 1948 végén. Itt végeztem az iskoláimat, az egyetemet 1967-ben történelem-orosz szakon, majd 1980-ban szociológiából szereztem diplomát, attól kezdve ilyen irányú kutatásokat végzek. Először görög témájú történeti kérdésekkel, a görög emigrációval foglalkoztam, Trianon számomra csak a 90-es évektől került előtérbe. Történészhallgatóként sem beszéltünk sokat erről a témáról, ám 1989-et követően hatalmas mennyiségű anyag vált hozzáférhetővé. Ezeket megismerve jelentkeztem a XX. Századi Intézet pályázatára.

– A pályázatra írt trilógiájának harmadik kötete, A magyar társadalom Trianon-képe szociológiai szemszögből kutatja a kérdés társadalmi megítélését. Hogyan éli meg az ország feldarabolásának emlékét a ma embere hazánkban?

– Trianonról lehet bármilyen véleményük az embereknek, egy dolgot azonban nem tehetünk, azt, hogy az erről gondolkodókat megbélyegezzük.

Fotó: Éberling András

Különben elég vegyes képet mutat az a 40-50 interjú, melyeket művészekkel, sportolókkal, ismert és kevéssé ismert személyiségekkel készítettem. Mindegyik beszélgetésből az derül ki, hogy valamilyen módon mindegyikük érintett, és magát a kérdést nem lehet megkerülni.

– Hogy áll a kérdés társadalmi megítélése?

– A magyar társadalom jelentős része semmit nem tud Trianonról, másik része tud róla, de nem tartja fontosnak, hogy erről beszéljünk. Veszélyesnek tartják, hogy Trianon állandóan terítéken legyen. Nem tudom, miért veszélyes az, ha minden évben megemlékeznek róla, vagy ha tudományos üléseket rendeznek. Mennyivel „veszélytelenebb” egy Habsburg-konferencia, mint ha a tanácskozás témája Trianon? Nem tudom felfogni, hogy egyébként okos, értelmes emberek, értelmiségiek így nyilatkoznak, s így beszélnek ma is. A társadalom egy jelentős hányada emellett, mondjuk úgy, a nemzeti oldalhoz tartozók nagyon fontosnak tartják Trianont, s akadnak szélsőséges megnyilatkozások is ebben a kérdéskörben, akik „harcolnának, hogy visszaszerezzék Nagy-Magyarország határait”. Csakhogy ezek a törekvések az irrealitás világába tartoznak. De azt mindenképpen el kell utasítani, hogy „Trianon a szélsőjobb privilégiuma”.

– Raffay Ernővel közösen nemrég jelentették meg a Trianon átírta Európát című kötetet, melyben többek között Pozsgay Imre, Duray Miklós, Batta György, Skultéty Csaba és Czakó Gábor gondolatait ismerheti meg az olvasó. Kiket akartak ezzel a könyvvel megszólítani?

– Ahhoz, hogy ez a könyv megszülethessék, létre kellett hozni Raffay Ernővel 2007-ben a Trianon Kutatóintézetet. Tevékenységünk célja, hogy tudományos vizsgálatnak vessük alá Trianont, semmiféle politikai szempontot nem vettünk figyelembe; s egy a minap rendezett konferenciánkon is erre kértük a hallgatókat, hogy ne napi politikáról szóljon az eszmecsere. Kutatásunk elsősorban a környező országok levéltárainak és nemzeti könyvtárainak forrásait dolgozná fel, majd kitekintünk a nyugat-európai fővárosokban fellelhető dokumentumokra is. Ezeket lefordítva, 8-10 kötetnyi anyagot szeretnénk közreadni. Ezzel a céllal indult útjára az intézet, működésünk keretében került sor arra a konferenciára, amelyen az Ön által említett könyv anyaga is alapszik: a tavaly elhangzott előadások szerkesztett változatát tartalmazza. A Trianon átírta Európát című kötetet nem a szigorúan vett szakmának szántuk, bárki kézbe veheti, mert olvasmányos, egymással is vitázó írások gyűjteménye, de nyilván azzal az igénnyel állítottuk össze, hogy ne lehessen belekötni az írások szakmai színvonalába.

– Beszélhetünk még fehér foltokról Trianon történetét illetően? Mennyire tűnik kielégítőnek a magyar történésztársadalom aktivitása e területen?

– Én elsősorban szociológus vagyok, de úgy látom, itt is megvan sajnos az a választóvonal, ami a politikai színtéren kialakult. Mintha a történészek között is kialakult volna Trianon kérdésében a két tábor: egy liberálisabb, baloldalibb megközelítés, akik nem mondanám, hogy nem nemzeti alapon közelítik meg a témát, de szemléletük különbözik a másik oldalétól. Ami a forrásokat illeti: fontosnak tartom, hogy az érdeklődő olvasó ne csak másodkézből, a szakemberek írásaiból ismerje meg Trianon sokoldalú összefüggéseit. A Trianon Kutatóintézetet épp ebből a célból hoztuk létre. Természetesen eddig is sok forrás jelent meg, a francia dokumentumokat például Ormos Mária publikálta, vagy említhetném Zeidler Miklós történész számos forrást ismertető, Trianon című vaskos kötetét, ennek ellenére még nagyon sok fehér folt van.

– És számos olyan, az ország feldarabolása előtti és utáni korszakban meghatározó szereplő is van, akit még mindig nem rakott a helyére korunk, ilyen Teleki Pál vagy Tisza István.

– Sok minden megjelent már akár Telekiről, akár Tisza Istvánról, de a kutatást folytatni kell ebbe az irányba, a kor más jelentős szereplőit is bevonva ebbe, mert sajnos – maradva az említett két politikusnál – megítélésük aszerint történik, hogy liberális vagy konzervatív szempontból veszik górcső alá tevékenységüket. De nemcsak a szereplőket, a történtek okait is vizsgáljuk. Most elsősorban a Trianonhoz vezető utat kutatjuk, például az obstrukciós időszakot. Ez megvilágítja azt, hogy mit tehettek volna a magyarok, vagy miben felelősek, hogy eljutottak idáig. Ma már közhelyszerű megállapítás, hogy a háború következtében előállt helyzetért nem a magyar miniszterelnök, Tisza István volt a felelős, ezt a források is alátámasztják.

– A nemzetiségi kérdésre gondol?

– Arra is, hiszen fontos lett volna, hogy a nemzetiségi kérdés a magyar integritás szempontjából is nyugvópontra jusson. De a Trianonhoz vezető út „kiépítésében” komoly szerepet játszott a másfél évtizedes obstrukciós harc, amely teljesen felemésztette a nemzet energiáit és erejét: nem maradt idő és nem maradt erő arra, hogy felkészüljünk a háborúra. Raffay Ernő barátommal, aki kitűnő ismerője e témának, ezt a korszakot elemezzük; ez meghatározó annak megértése szempontjából, hogy eljussunk oda: milyen felelősség terheli a magyarokat, elsősorban a politikai elitet. Egy 10-15 tagú kutatócsoporttal dolgozunk, különböző nyelveket beszélő tagjai vannak e csoportnak, akik felkutatják és lefordítják a dokumentumokat.

Az 1920. június 4-én aláírt békeszerződés a Magyar Királyságot megfosztotta területének 72 százalékától. A megcsonkított országból a legnagyobb rész, 103 ezer négyzetkilométer Romániának jutott; a két frissen összetákolt államalakulat: Csehszlovákia 63 ezer, a délszláv állam 21 ezer, míg Ausztria 4 ezer négyzetkilométerrel gyarapodott Magyarország kárára. Hazánk 20,9 millió lakosú ország volt a háború kitörésekor, a békekötés után 7,98 millió polgára maradt. Odalett a búza termőterületének 55 százaléka, az összes sóbánya, az ipari potenciál 52 százaléka, a vasutak 62, a kiépített utak 64 százaléka. A magyar állam vasérctermelése a trianoni határok következtében 85-90 százalékkal csökkent, 15,22 millió katasztrális hold terjedelmű erdejéből 13,4 millió katasztrális hold erdőt vettek el. A tengeri kereskedelmi hajókat lefoglalták.