Török-magyar népzenei kapcsolatok

„A magyar népzene ma legszélső, idehajlott ága a nagy ázsiai zenekultúra évezredes fájának, mely Kínától Közép-Ázsián át a Fekete-tengerig lakó különböző népek lelkében gyökeredzik.”[i]

Több mint száz éve, hogy Bartók Béla és Kodály Zoltán vezetésével Magyarországon elindult a tudományos igényű népzenekutatás. A magyar zene gyűjtése és elemzése mellett mindjárt az első lépéseknél megkezdődött a szomszédnépek és a rokon népek zenei kultúrájának vizsgálata is. És valóban, igen fontos, hogy a kutatás ne szűküljön le egy kisebb területre vagy egyetlen államalakulatra, mert a népzene számos rétege areális jelenség, és akár a folyók vagy a hegyek, a zene sem veszi észre az országhatárokat, amikor az egyik országból a másikba lép. Hogy mi a sajátos népzenénkben, is csak akkor tudjuk megmondani, ha más népek zenéit is ismerjük.

Noha a magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládba tartozik, a magyar népzene egyetlen finnugor nép zenéjével sem rokon. Ez nem is csoda, hiszen a nyelvészek és történészek megállapításai szerint a magyarok finnugor rokonsága elsősorban nyelvrokonság, vagyis nem az etnikumra, hanem a nyelvre vonatkozik. A mai magyar köztudatban a finnugor nyelvrokonság helyett mégis a finnugor rokonság tudata terjedt el. A magyar népzenéből azonban nemigen vezet út a finnugor népek zenéi felé. A finnugor cseremiszek pentaton kvintváltó stílusa kivétel lehetne, itt azonban joggal gyanakodhatunk (csuvas) török hatásra. A területen sokat gyűjtő Bereczki Gábor szerint: a cseremisz területen “bizonyos csuvasos hangtani jelenségek addig terjednek, ameddig a törökökre jellemző kvintváltó dallamok”.

Míg a finnugor-magyar zenei kapcsolatok csekélyek, több szál mutat a törökség zenéi felé. Ez érthető, hiszen török népek nagy szerepet játszottak a ma­gyarság, a magyar kultúra és népzene kialakulásában. Bartók Béla illetve Vikár László és Bereczki Gábor is a finnugoroknál kezdte keleti kutatásait, majd a törökség felé fordultak, ahol a magyar zene rétegeihez hasonló dallamstílusokat találtak.

Bartók 1936-os anatóliai kutatása után ugyan a törökségi népzenék helyszíni kutatása megszakadt, de tanulmányok és könyvek sora készült el a magyar népzene keleti kapcsolatairól. Kodály Zoltán elsősorban a cseremiszek és a csuvasok népzenéjét és azok magyar vonatkozásait tanul­mányozta,[ii] Vargyas Lajos a Volga-vidék népzenéjének nagy ívű történeti átte­kintését végezte el, Szabolcsi Bence még szélesebb nemzetközi zenei összefüggésekre mutatott rá, Dobszay László és Szendrei Janka pedig a magyar sirató és az ún. pszalmodizáló stílus széles nemzetközi vonatkozású etnomuzikológiai áttekintését valósították meg. [iii]

A helyszíni kutatás akkor indulhatott újra, amikor Szovjet és a Magyar Tudományos Akadémia egyezménye lehetővé tette, hogy magyar kutatók utazhassanak a Közép-Volga vidékére. A terület kiválasztását az indokolta, hogy többek feltételezése szerint itt volt a magyarság őshazája. Vikár László zenész és Bereczki Gábor finnugor nyelvész 1958-1979 között gyűjtöttek a területen az ott élő finnugor és török népek között, és a felvett mintegy négyezer dallam egy részét publikálták is.[iv] Gyűjtésük külön értéke, hogy egy nagy, sok nemzet által lakott terület népzenei rétegeiről ad megbízható összehasonlító képet. A gyűjtések során kiderült az is, hogy a magyar népzene egy rétegéhez hasonló kvintváltó stílus csak a cseremisz-csuvas határon és közelé­ben, egy 60–80 kilométer átmérőjű körben él, mégpedig mind a két népnél. Munkásságuk eredményeképpen a Volga-vidék népzenéjé­nek felgyűjtése és a magyar népzenével való összevetése befejezettnek tekinthető.

Magyar részről a másik jelentős keleti népzenei kutatás Törökországban történt, ahol 1936-ban Ahmet Adnan Saygun kíséretében Bartók Béla népzenét gyűjtött. Bartók nagy jelentőséget tulajdonított ennek a művének. Hosszú szünet után ez volt első, egyben élete utolsó gyűjtőútja, és a török zene annyira foglalkoztatta, hogy Amerikába történt emigrálása előtt komolyan gondolkozott a törökországi letelepedésen. Nem véletlenül volt lelkes a gyűjtött anyagtól, hiszen erős kapcsolatokat fedezett fel a magyar és az anatóliai népzene között:

"Alig hittem füleimnek: uramfia, hiszen ez mintha egy régi magyar dallamnak változata volna. Örömömben mindjárt két teljes hengerre vettem föl az öreg Bekirnek énekét és játékát… A második, Bekirtől hallott dallam – megint csak egy magyar dallam rokona: hisz ez már szinte megdöbbentő, gondoltam magamban.". [v]

Bartók tanulmányában a következőket olvashatjuk:

“A 78 énekes dallam 43%-a, azaz 33 dallam tartozik az 1. és a 2. osztályba". Felsorolja a dallamok tulajdonságait, majd arra a következtetésre jut, hogy: "Ha összehasonlítjuk ezeket a tulajdonságokat a nyolcszótagos régi stílusú magyar dallamok tulajdonságaival, látjuk, hogy ezek szinte szó szerint megegyeznek. Azon kívül, hogy a nyolcszótagos parlando török és magyar anyag között feltűnő hasonlóság van, többet is lehet mondani: az 1. osztály kilenc török dallama ill. variánscsoportja zömének van variánsa a magyar anyagban… Már ezek elegendő bizonyítékot szolgáltatnak a két anyag szoros kapcsolatára, sőt megkockáztatnám, megegyező voltára.” [vi]

Bartók gyűjtése csak sok évvel a zeneszerző halála után került kiadásra: 1976-ban Magyarországon és Amerikában angolul, majd 1991-ben Törökországban törökül. Magyarul a mai napig nem jelent meg.

A török népek közötti terepmunka a magam 1987-ben kezdődő anatóliai expedícióimmal indult újra. 1988–1993 között Törökországban egy mintegy 1500 dallamot eredményező gyűjtést végeztem, majd azóta is folyamatosan visszajárok. Kutatásom eredményeről több magyar, angol illetve török nyelvű könyvben is beszámoltam. [vii]

Bartók korán felismerte egyes pszalmodizáló valamint ereszkedő magyar és török dallamok hasonlóságát. Magam Bartók példáit jelentősen kibővítettem, és megmutattam a legfontosabb magyar és anatóliai sirató formák, a gyermekjáték dalok valamint egyes kisambitusú kétsoros dallamok alapvető hasonlóságát. Az alábbiakban ezekből a magyar és a török népzenében is fontos dallamcsoportokból sorolunk fel néhány példát. [viii]

Gyermekjáték dalok

A mi-re-do trichordon mozgó, annak középső hangja körül forgó dallam a magyar és az anatóliai gyermekdalok egyik alapvető típusa. Ez a fajta dallam megtalálható más népek zenéjében is, többek között ilyenek a német gyermekdalok vagy a paleo-ázsiai népek zenéje is.

Sirató dallamok

A magyar és a török sirató dallamok kisformájának általános szerkezeti leírása szinte tökéletesen megegyezik, és a dallamok finomabb részleteit vizsgálva is erős hasonlóságokat látunk. A so-mi-re-n mozgó sorokon kívül mindkét népnél megtalálhatók a fa-ról (ill. szó’-ról sőt lá’-ról fa-n keresztül) re-re aláhullámzó dallamsorok, valamint a velük többé-kevésbé párhuzamosan mozgó, do-n végződő sorok. Ez a szó-fa-mi-Re-Do magú, kétkadenciás és esetenként járulékos do-ti-la ereszkedéssel bővülő ereszkedő recitatív forma sok anatóliai területen általánosan siratóként szolgál. Ugyanez a dallammegoldás gyakori a rendszerint szintén régies dallamokat tartalmazó menyasszonybúcsúztatók és altatók között is, sőt a siratókat nem éneklő férfiak körében is kedvelt egy belőle meggyőző módon levezethető forma.

Pszalmodizáló stílus

A magyar pszalmodizáló stílus alapja egyetlen, dó-re-mi magú dallamtípus.[ix] E mag hangjai dominálnak a főcezúra környékén, a mag fölfelé és lefelé is szimmetrikusan bővülhet egy kis terccel és egy nagyszekunddal. A bővülésnek megfelelően a stílus a középmagasságú illetve ereszkedő első sorú dallamok osztályaira osztható szét, de találhatók példák a magas és a közepes kezdés felcserélhetőségére. A dallam első részében találhatjuk a központi trichord felső kiegészítő hangjait, melyek visszatérhetnek a főcezúra után is, a járulékos alsó hangok pedig a dallam második felében játszanak fontosabb szerepet, előzőleg inkább csak mint támasztóhangok szerepelnek. A dallamok alsó és felső sávjai a központi mi-re-dó sávon keresztül érintkeznek egymással.

Egy nagy anatóliai török dallamcsoportra a magyar stílus fenti jellemzése szinte szó szerint ráillik, noha kisebb eltérések természetesen vannak. A török dallamok első sorában ritka a kétszeres dó-re-mi kezdés, és a VII. fok is kisebb, bár nem elhanyagolható szerepet játszik a stílusban. A pentatónia az általános anatóliai jellegnek megfelelően kevésbé szigorú: a 6. fok ugyan gyakran hiányzik, de a 2. fok szinte minden dallamban előfordul, igaz sokszor csak a dallamok végén, a záróhangra ereszkedéskor. Ugyanakkor a konkrét török dallamokhoz mindig lehetett találni meggyőző magyar párhuzamot.

Ennyi zenei hasonlóság láttán felvetődik a kérdés, hogy minek is tulajdoníthatók ezek a közös vonások. Genetikus rokonságról beszélhetünk? Vagy véletlen egybeesések tanúi vagyunk? Esetleg mindenhol, vagy legalábbis sok nép zenéjében előforduló hasonlóságokra bukkantunk?

Nyilvánvaló, hogy a legegyszerűbb formák soha nem érintkező népeknél is egymástól függetlenül kifejlődhetnek, és sokszor valóban ki is fejlődnek. Egy-egy összetettebb, bonyolultabb szerkezetű dallam hasonlóságában pedig néha a véletlennek is lehet szerepe. Ahol azonban nagy tömegű, zeneileg egybetartozó dallam, sőt dallamstílusok közötti hasonlóság mutatkozik, ott valamilyen komolyabb kapcsolatot feltételezhetünk. De miféle, akár közvetett kapcsolat létezik a finnugor nyelvű magyarság és az anatóliai törökség között?

Noha a magyar nyelv finnugor eredetű, az etnogenezis során a finnugor elemhez jelentős török és más elemek is keveredtek, és ezek egyedi ötvöződéséből jött létre a magyar nép. Története során a magyarok sokszor és szoros kapcsolatba kerültek különböző török népességekkel. Mindent összevetve nem csoda hát, ha a magyar kultúra oly sok törökös elemet tartalmaz, ennek inkább az ellenkezője lenne meglepő.

Az is nyilvánvaló, hogy a magyar és az anatóliai török népzene közötti kapcsolat nem az oszmáni korból származik. Ekkor ugyanis igen kevés társadalmi kapcsolat volt a megszálló török sereg és a magyar lakosság között, ráadásul a vegyes összetételű janicsár sereg nem képviselhetett egységes zenei stílust.[x]

Vessünk most néhány pillantást az anatóliai törökség kialakulására. Anatólia területén már a Kr.e. 7-6. évezredből származnak leletek, és a területet azóta is különböző kultúrák és népek fel- és letűnése jellemzi. A más népekkel történt összeolvadás, illetve az egyes népek eltörökösödése az oka annak, hogy a jelenkori török népesség nagy antropológiai eltéréseket mutat, mint azt jól meg lehet figyelni Anatólia hatalmas területein is. Ugyanakkor a mai népesség túlnyomó része igen egységes török nyelvet beszél, és töröknek is vallja magát, és a jelenlegi anatóliai népzene mindenképpen komoly, bár az idők során nyilvánvalóan módosuló törökös vonásokkal is rendelkezik. Ugyanez a keveredés lehet a magyarázat arra, hogy miért tér el olyan karakteresen a törökországi népzene a közép-ázsiai török népeknek az egymással természetesen szintén meg nem egyező népzenéitől.

Mindenesetre Anatóliában, akár Kelet-Európában, ‘az egyes népek népzenéi között való szakadatlan kölcsönhatás eredményeképpen a dallamoknak és a dallamtípusoknak óriási méretű gazdagsága támadt’.[xi] Ebben a gazdagságból emelkedik ki néhány jellegzetes magyar és török dallamstílus, melyek egymáshoz nagy hasonlóságokat mutatnak.

Írta: Sipos János

[i] Szabolcsi B. (1934), Népvándorláskori elemek a magyar népzenében. In Ethnographia XLV: 138-156. Budapest.

[ii] Kodály Z. (1937-1976), A Magyar Népzene. Budapest. 1937 (1. kiadás), (javított változata pl. Vargyas L. 1976, Budapest)

[iii] Vargyas L. (2002), A Magyarság Népzenéje. 2. javított kiadás. Budapest. Planétás Kiadó; Szabolcsi B. (1957), A melódia története. Budapest; Szabolcsi B. (1979a), A magyar zenetörténet kézikönyve. Budapest; Szendrei J. – Dobszay L. (1988), A Magyar Népdaltípusok Katalógusa I-II. Budapest; Paksa K. (1999), Magyar Népzenetörténet. Budapest. Balassi Kiadó; Dobszay, L. (1983), A siratóstílus dallamköre zenetörténetünkben és népzenénkben, Akadémiai Kiadó, Budapest

[iv] Vikár L. – Bereczki G. (1971), Cheremiss Folksongs. Budapest. Akadémiai Kiadó; Vikár L. – Bereczki G. (1979), Chuvash Folksongs. Budapest. Akadémiai Kiadó; Vikár L. – Bereczki G. (1999), Tatar Folksongs. Budapest. Akadémiai Kiadó

[v] Bartók (1976: 173).

[vi] Saygun (1976: V)

[vii] Sipos, J. (1994), Török Népzene I-II., MTA ZTI, Budapest, 1994, 1995. (Műhelytanulmányok a magyar zenetörténethez 14.); Sipos, J. (2000), In the Wake of Bartók in Anatolia, Budapest, Európai Folklore Institute. (Bibliotheca Traditionis Europeae 2.); Sipos, J. (2001), Bartók nyomában Anatóliában. Hasonló magyar és anatóliai dallamok. Budapest, Balassi Kiadó; Sipos J. (2009), Anadolu’da Bartók’un İzninde, Pan Kiadó, Istanbul

[viii] Az egyes dallamcsoportoknak itt csak igen rövid leírását adhatom, a hasonlóságok iránt komolyabban érdeklődők számára pl. Saygun, A. A. (1976), Béla Bartók’s Folk Music Research in Turkey, Budapest; Bartók B. (1976), Turkish Folk Music from Asia Minor, Princeton University Press, Princeton illetve Sipos fenti könyveit ajánljuk

[ix] Szendrei J. − Dobszay L. (1988), p. 55-232

[x] Saygun (1976: VIII-IX)

[xi] Bartók (1942), „Faji tisztaság a zenében” (1942), lásd Bartók Összegyűjtött Írásai I, közr. Szőllősy András (Budapest, 1967), 601-603